Talán a slatinai állomáson láttam, mindenképp a temesvári vonalon és valahol az Olt környékén azt a szokványos, rozsdavörös, kaviccsal színültig telt teherkocsit, amelynek az oldalára krétával oda volt írva: „Szombaton este várlak!“ S alatta egy női név, amelyre már szintén nem emlékszem egészen pontosan. Mondom, a vagonban kavics volt, szoktak az ilyen kocsira cédulát ragasztani, kurta utasításokat írni, azt is krétával, olyan utasításokat, amelyeket csak a vasutasok értenek meg, de szombat esti találkák leszögezésére, gondolom, csak a legritkább alkalmakkor használják ezeket a behemót kocsikat.
Mindjárt el is gondolkoztam rajta, hogy az efféle üzenetváltásnak mi lehet a technikája. Mert akihez az üzenet szól, annak valahol várnia kell erre a kocsira, minden kaviccsal megrakott kocsira várnia kell, talán a nem kavicsot szállítókra is, hogy van-e rajta üzenet vagy nincs. Tudnia kell, hogy honnan várja a szerelvényt, s aki az üzenetet küldi, annak is tudnia kell, hogy hova megy, talán nem tévedek, ha mindkettőben vasúti alkalmazottat sejtek – vajon megszegnek-e valamilyen szolgálati szabályt vagy valamilyen postai rendelkezést ezzel s nem mindennapi hírközléssel? „Szombaton este várlak!” – akinek ez szól, bizonyára tudja, hogy hol várják, talán ugyanott, ahol máskor is, mindig, talán csak egy előre megbeszélt helyen, amelyet épp azért beszéltek meg, hogy ne kössék az illetéktelenek orrára, például az enyémre, aki épp egy személyvonat ablakán könyökölök ki és talán egy lehető legszemélyesebb ügybe be. És postagalambra gondolok, palackpostára gondolok, a hírközlés kevésbé szokványos változataira, s erre a legkevésbé szokványosra a fejlett hírközlés századában, amikor műholdak továbbítják földrészek között a tévéadásokat.
És egy kicsit irigylésre méltónak érzem azt a valakit, akinek a neve nem szerepel az üzenetben, s akinek szombaton este valahol ott kell lennie. Vajon elolvasta már? Egyáltalán elolvassa-e? Mert hátha nem is ilyen szép ez az egész, hátha már az a bizonyos lány sem remélte, hogy a másik elolvassa, csak odaírta, mert nem tudta nem odaírni. Hátha egy elhidegült viszonyról van szó, soha az életben meg nem ismétlődő szombat estékről, gondolom én kissé elszomorodva, de úgy kell nekem, ha megsértem a mások nyilvános levéltitkát.
Talán az is, amit most írok, és amit máskor írok, így gurul felkiáltójellel állomásról állomásra – és talán még a szomszéd vágányról sem olvassa el senki…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 49. számában, 1973. december 7-én.
