Eredeti módon oldották meg párizsi szakemberek egy új híd teherbírásának a kikísérletezését. Hogy a kísérletet végre is hajtották-e már, arról sajnos nem számolnak be a kis hír fukar mondatai. Az eljárás pedig a következő: a felépült hídról rakétát lőnek ki. Minél magasabbra bocsátják föl a rakétát, annál nagyobb a híd ellenállása. Hát nem egyszerű? Még a nemszakembernek is eszébe juthatott volna …
Tudom, hogy semmilyen hasonlatot sem szabad eltúlozni, mert attól könnyen lesántulhat – minta közmondásbeli kutya. Ezért, hogy el ne vessem a sulykot, az olvasókra vagy még inkább a művészi munka különb-különb alkotóira bízom azasszociálást. Milyen szép jelképe aMűnek, a Mű teherbíró képességének ez a hídpróba – mármint a merész szárnyalás feltételeinek a biztosítása…
S ha már a könnyen lesántulóhasonlatoknál tartunk… Svédországban történt a minap, hogy egy archeológusnak különös munkatársa akadt: a bűnügyi rendőrség. És nem is bűnügyben, hiszen a lelet sem volt bűnjel, mégis ujjlenyomatokat őrzött meg, s ezeket csak a daktiloszkópus tudta rekonstruálni. Azok pedig, akiknek az ujjlenyomatát egy agyagedény maradványai megőrizték, derék fazekasmesterek voltak, talán több mint két évezrede, az ókori Hellászban. Semmit sem tudunk róluk, nincs nevük és nincs arcuk, csupán ujjlenyomataik vannak, de azok olyan épek, mint az enyémek, az önöké, kedves olvasóink, a miénkek, és tanúskodnak. Évszázadok foszlottak fölöttük a semmibe, de ők máig tanúskodnak a kétkezi munkáról, a hasznosat, a szépet szándékoló munkáról.
S végül egy banális, már-már szemérmetlenül banális eset, amely a múlt héten történt. A Szokottnál Igényesebb Háziasszony – vagy csak egyszerűen maradi? – elment a város másik végébe egy maszek fogantatású bádog szemétlapátért, mert a műanyagból készültet nem állhatja. Meg is vette, haza is vitte. Otthon a Szokottnál Igényesebb Háziasszony bejárónője – egy bádogos özvegye – szakszerű vizsgálat tárgyává tette a vadonatúj munkaeszközt, s a fusizás csalhatatlan nyomai láttán fölsóhajtott: – Az én boldogult uram nem adott volna ki ilyet a kezéből!
Nem, ezt jelképnek venni: csakugyan szentségtörés. De aki elmosolyodik vagy lebiggyeszti az ajkát – zálogot ad.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.