Lipcsében jártamkor semmit olyan természetesnek nem vettem, mint hogy Johann Sebastian Bach örök nyugvóhelyét a Tamás-templomban keressem. Mennyire meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez huszonnégy esztendővel ezelőtt még tévhit lett volna. Mert Bach földi maradványait akkor költöztették ide a János-templomból.
A több mint nyolcszáz esztendős épületnek egyébként más nevezetessége is van. 1539-ben maga Luther Márton prédikált benne, 1813-ban pedig itt tartották keresztvíz alá Richard Wagnert. De akkor Bach már több mint fél százada halott volt.
Én azt tartom, hogy ha az élményeiről beszámoló utazó bárhol föllelkesült vagy elérzékenyedett, azt tartsa meg magának. Ne szóljon róla, legfennebb próbálja meg ő is föllelkesíteni, elérzékenyíteni az olvasót, ha futja az erejéből. Mindazonáltal lehetnek kivételek, s ezekhez sorolnám Bach János Sebestyén örök nyugvóhelyét Tamás Apostol lipcsei templomában. Minden sírok legegyszerűbbikét, a sima márványlapot, amely semennyire ki nem emelkedik az oltár előtti padlatból, amelyen nincs dátum, nincs ige, csak ez a három név párhuzamosan egymás alatt. A karnagy úr neve, aki itt élete huszonhét legmunkásabb esztendejét töltötte.
De ha én most beszámolni is megpróbálnék róla, hogy ez a kőlap milyen benyomást tesz a látogatóra, valahogy úgy érezném magam, mint aki ruhátlanul maradt a felöltözöttek körében, és minden szavam hamisan, csikorgón csengene. Hadd maradjunk csak abban, hogy néhány szál virág feküdt a kőlapon, egyébként szinte egyedül voltam, szemben a kőlappal és háttal az orgonának, amely számtalan hallgató sípjával tette még ünnepélyesebbé a csendet. Néhány nap múlva még egyszer elmentem, akkor már többen voltak, és szólt az orgona is – ritkán zavart ennyire a mások jelenléte, az orgonáról pedig ismét csak ne beszéljünk. Csak Bachról, de lehetőleg miután már kimentünk, esetleg a szobra alatt, amint ott áll csupa kőránc köpenyében, mert az már más, az már csak szobor kint a napfényben, zajban, nem egyszerű, nem döbbenetes, nem elviselhetetlen.
Johann Sebastian Bach elől a nagybátyja rendszeresen dugdosta gyerekkorában a kortárs zeneszerzők munkáit. Ő viszont rendszeresen és lopva forgatta őket a holdfényben, részint lemásolta, részint pedig emlékezetébe véste a terjedelmes gyűjteményt.
Johann Sebastian Bach röviddel a halála előtt megvakult.
És akkor menjünk le, de tüstént, az Auerbach-pincébe, ott lóg bekeretezve Goethe sajátkezű nyugtája egy pezsgőszállítmányról 1804. december 7-i dátummal. Az kell a turistának…
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.
