Kevesen tudnak róla, hogy a viszonylag legújabban közhasznúvá lett találmány, a magnetofon: viszonylag a legrégibb. Első változatát már a múlt század végén szabadalmaztatta V. Poulsen dán mérnök. Elterjedni csak sokkal később terjedt el, s meglehet, hogy a hangszalag, amelyet én idén Lipcsében hallottam, eredetileg nem is volt hangszalag. Például viaszlemez is lehetett. Az a hangszalag, amelyet a múzeummá átalakított lipcsei törvényszék nagytermében ma bárki a nap bármely órájában meghallgathat.
A terem is éppolyan, mint volt negyvenegy esztendővel ezelőtt. Csak éppen üres. Üres a bírák széke, a tanúk rekesze, üres a vádlottak padja. S ettől talán még erőteljesebben szól a vádlott hangja. Talán még erőteljesebben csengenek azok az akadozó hangsúlyú, idegenes fűzésű mondatok: „Fél talán ezektől a kérdésektől, elnök úr, miniszterelnök úr?“ – vágja rendíthetetlen nyugalommal a törvényszéki elnök meg a porosz miniszterelnök és belügyminiszter, Hermann Göring szemébe Georgi Dimitrov. „Majd maga fog félni, ha elkapom, amikor kikerül innen, a törvényszékről, maga csirkefogó!“
Ez a miniszterelnök úr és egyben porosz belügyminiszter úr végső és egyetlen politikai és jogi érve. Amire már csak a bíróé következhetik. S ez sem a nem éppen bíróság elé illő és nem éppen kormányszintű „csirkefogó“ kifejezés ellen emel óvást, hanem Dimitrovot zárja ki a tárgyalásról további három napra. „Azonnal ki vele!“
Nem tudom, kell-e szólnom az előzményekről meg a további fejleményekről. Arról, hogy Hitlerék a Reichstag felgyújtásáért, azért a bűntettért akarták elítélni Dimitrovot, amit ők követtek el, arról, hogy egy esztendőre rá kénytelenek lettek szabadon bocsátani. Sokan még emlékezhetnek is rá, a többieknek is illik tudni róla. De engem főleg az a nehézkesen összeálló hangsúly ragadott meg, az a kissé kerékbe tört mondatszerkesztés, amely köztudomás szerint már eleve hátrányos helyzetbe taszítja a vádlottat. És mégis a vádlott volt mindvégig nyugodt, mindvégig határozott és logikus – és mégis a nyelvi nehézségekkel csöppet sem küszködő tanú – Hermann Wilhelm Göring kezdett el dadogni, átkozódni és összevissza beszélni. És dadog, és átkozódik, és összevissza beszél ma is, negyvenegy esztendő távolából, reggeltől estig, a nap bármely órájában. Úgy, hogy aki elvetődik arra, bármikor meghallgathatja – és hallgassa is meg, még mindig megrendítő, még mindig intő és tanulságos, és legalább azt a megrendítően tanulságost hallgassuk meg, amit hála annak a szüntelenül pergő magnószalagnak nehéz is lenne elszalasztani…
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.
