Az elemi iskola valamelyik osztályának olvasókönyvében épületes történet várt reánk, nebulókra. Arról volt szó, hogy a haldokló apa maga elé rendelte három fiát, és nagy titkot bízott rájuk. A kertjében, úgymond, kincset rejtett el. Mi sem természetesebb, mint hogy a legények a temetést követően rögtön nekiálltak a kincs felkutatásának. Fölásták a kertet széltében-hosszában, jó mélyen, és nem is egyszer, de a megígért kincsnek csak nem akaródzott előbukkannia. Végül csak beleuntak, s ha már úgyis fel volt ásva a kert, bevetették. Olyan termést is hozott, mint még soha. Amiből az ifjak megértették apjuk szavainak rejtett értelmét: hogy a legnagyobb kincs a szorgos munka.
Amit nyilván mi is jól az eszünkbe véstünk – ha én még ennyi esztendő után is emlékszem erre az olvasmányra. Arra már kevésbé, hogy ki írta. Lehet, senki. Lehet népmese. De ha megvolt is történetesen szerzője, akkor is folklorisztikus gyökerekre gyanakszik az ember, a napkeleti legendás bölcsesség egyik ritkaszép hajtására.
Megjegyezni megjegyeztem, de persze, hogy már évtizedek óta nem jutott eszembe ez a kis história. Csak most, a minap, mikor a napilap rövid híreit böngésztem.
És meglepetéssel észleltem, hogy nem csupán időben, de térben is elég messze attól az iskolapadtól, amelyet több-kevesebb eredménnyel koptattam, ismét felbukkant a huncut haldokló csavaros bölcsessége.
Egy svéd milliomosról van szó, aki a minap halt meg, s aki az én tanmesém hőséhez hasonlóan két unokájára hagyta minden vagyonát – akkor, ha ezt a vagyont elő tudják keríteni. Illetve a végrendeletet, amely biztosítja örökösi jogaikat. Ezt a végrendeletet pedig a stockholmi királyi könyvtár egyik kötetében rejtette el. Az ott sorakozó három millió kötet egyikében.
Csak éppen meg kell keresni.
S persze nem hiányzik a célzás sem, hogy a két unokának eleddig nem sok haja szála hullott ki a tudományokért. Most aztán lesz alkalmuk belelapozni egy-két bölcs munkába.
Egyszerű napihír: modern változata egy hajdani bölcs históriának. És kissé tanúbizonysága a folklór halhatatlanságának is.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.
