Okos dolog, hogy az író két kategóriához is szólhat egyidőben: az olvasókhoz – vagy ha drámai szerző, a közönséghez – és az utókorhoz. Mert ha csalatkoznék az elsőben, még mindig bízhatik a másodikban. Azzal még senki sem járt rosszul, mert senki sem tudta meg, hogy miként is járt vele.
Egy pillanat! Hogy is állunk azzal az utókorral, hogy is állunk azzal az úgynevezett halhatatlansággal? Gondolom, nem szentségtörés egy glossza erejéig megpiszkálni ezt a nagy kérdést.
Hát akkor kezdjük. Horatius halhatatlan? Ez csak természetes. De másképp volt halhatatlan 1700 évvel a halála után, mint 1900-zal. Akkor: olvasták. Eredetiben. Ma: esetleg belelapoznak. A fordításba. Cervantes halhatatlan? Semmi kétség. De az olvasó Faulknert olvas. Moraviát olvas. Hemingwayt. Si- menont. És ne nyúljunk Homéroszhoz, hagyjuk Vergiliust meg Dantét –, de hogy állunk Ariostóval? Hogy állunk Tassóval? Hát persze, benne vannak minden lexikonban, minden irodalomtörténetben, iskolában tanítják őket, s egy-egy buzgó irodalomszakos még az éjszakáit is rájuk pazarolhatja. De ha a statisztika nyilvántartaná az olvasótáborukat, iszonyú csökkenések derülnének ám ki!
Akkor talán mégiscsak abban kellene megállapodnunk, hogy a halhatatlanságnak két szakasza van. Egy aktív és egy… mondjuk azt, hogy kevésbé aktív. Egy olvasmány-szakasza és egy lexikon-szakasza. Egy olvasótábor-szakasza és egy filológus-szakasza. Durván szólva: egy bestseller-szakasza és egy panteon-szakasza.
Es akkor az a hálás utókor mégsem lenne olyan hálás?
A kérdést nem lehet így föltenni. Ne feledjük el, hogy nemcsak a könyvkiadás nő évről évre világszerte –, hanem a remekművek száma is. Az Abszolút Halhatatlan Remekművek száma is. És előbb-utóbb megteremtődik egy olyan paradoxális helyzet, amelyben a Művelt Ember Által Feltétlenül Elolvasandó Remekművek száma meghaladja esetleg kétszeresen-háromszorosan is a legmagasabb emberi életkor lehetőségeit.
Ennek a folyamatnak még csak az elején tartunk. De egyes halhatatlanok már el is indultak a tartalék-állomány felé. Persze egyik sem vész el. Lesznek reneszánszok is. És valamelyiket valaki mindig olvassa majd. Sőt: újra fel is fedezi.
Sajnálnám, ha bárkinek az illúzióit leromboltam volna. De ez az igazság: csak a mában vagyunk itthon…
Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában, 1971. április 23-án.
