Előre kell bocsátanom, hogy a nyelvi pongyolaságtól úgy szoktam felszisszenni, mintha tövisbe hágnék. Töltőtollat olyat csináljanak nekem, hogy ne kenje össze az ujjamat, gyufát olyat, hogy ne törjön le a feje, cikket pedig – és jaj, novellát is! – olyat várok, amelyben nem kell nyaktörő mondatokon végigbukdácsolnom vagy olyan darabosságokon felhorzsolnom a nyelvérzékemet, mint a „meg kell mondjam“ vagy az a kedves újítás, hogy „ha meginnánk a bort“.
S mivel másoknak is minél kevesebb effélével szeretnék kedveskedni, nem röstellem felütni időnként a nyelvvédő, nyelvtisztogató munkákat – elegendő új híján sajnos inkább csak régieket. Olyan negyvenéveseket. Nem is sok idő ez, ha meggondoljuk, hogy akkortájt „temettük szegény Kosztolányit“, s vele még egészen jól ki lehet egyezni ma is, azt hiszem, minden nyelvi kérdésben. Ami a nyelvész-kortársait illeti – akik olykor még hivatkoznak is rá –, azoknak az erőfeszítéseit sem becsülném le. Szorgosan munkálkodtak a nagyközönség okításán, beavatták boszorkánykonyhájuk némely titkába, és következetesen gyomlálták a gyomlálandót. Többször, sokkal többször helyesen, mint helytelenül. Főleg a németes szóképzés ellen álltak ki a legharciasabban, talán csak kissé későn, hiszen az elrettentő példák jó részét ugyancsak nyelvművelők alkották, s nehéz a garázda szellemet visszacsalogatni a palackba.
Eső után köpönyeg olyasmi fölött sopánkodni, hogy a „vérszegény“ , a „rövidlátó“ és a „szófukar“ helytelenül honosodott meg. Késő bánat azon keseregni, hogy a pénzszekrény, pénztárca, a légvédelem és a koronatanú, hogy a lakáshivatal, a lakhely, a jármű és az egylet rút, magyartalan, hogy a babkávé helyett jobb volna szemeskávét mondani, és hogy a gyufát sem kellett volna olyan könnyelműen megszoknunk. De még nem késő, mondja az egyik harminchét évvel ezelőtt, és a következőkre figyelmeztet: ne mondjuk azt, hogy határidő, árvíz, halászlé és személygépkocsi, hanem inkább: időhatár, vízár halleves, személyszállító gépkocsi! De kérdem én: hát hallgattunk mi a jó szóra?
Felszisszen a szegény ember, amikor a nyelvrontás szálkát üt beléje, gyakoribb nyelvművelésre serkenti az arra elhivatottakat, és megborzong, amikor kissé visszalapoz az időben. Amikor azt tapasztalja – és ezzel senkit nem akarok megbántani – hogy annyi céhbeli közül szinte csak a céhen kívüli Kosztolányi nem avult el. Nem tanulhatnának ebből a céhbeliek legalább annyit, mint a céhen kívüliek? Azt, hogy mennyi még a tennivaló, hogy ez a tennivaló milyen kényes portéka, s hogy mennyire melléfoghat az, aki nem marad – hogy is mondjam? – életközelben.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.
