Tegnap és holnap, építő munka és hagyomány egybefonódásának töprengésre méltó jelképéről szóltam a múlt héten: az építkezések során felbukkant műemlékekről. A tervszerű során felbukkant terv felettiről, a múlt körvonalairól, amelyek váratlanul bukkantak fel a jövendő körvonalainak kirajzolása közben.
De nemcsak a célszerűség fedezhet fel műemlékeket – a műemlékben is fölfedezhetjük a célszerűt. Iskolapéldája ennek a szalontai Csonkatorony, amely múzeummá avatottan őrzi Arany János emlékét. S az újabbak között szólnék a temesvári vársáncokról, amelyek egész gyerekkoromban a csúf fogalmát asszociálták, a csúfét úgy, mint elhanyagoltét, s ha némi célszerűt már akkor is láttak bennük, abban sem volt köszönet: a történelmi levegőjű falak közé egy levegőtlen tükörgyárat szorítottak be, vigasztalan és visszataszító odút. Mennyivel több fantázia volt a város mai gazdáiban, akik a restaurált sáncmaradványok rendbe hozott helyiségeiben kiállítási termet létesítettek és népművészeti boltot, továbbá ódon hangulatú borpincét egy másik töredékben.
Ezzel egy kissé a múlt hibáját hozták helyre, egy kissé a magukét is. Mert amikor például jó néhány esztendővel ezelőtt csákányt fogtak a már csakugyan csákányra érdemes erdélyi kaszárnyára, bizony lebontották az ormótlan kaszárnya egyetlen szépségét, a tornyos bejáratot is – pedig most milyen jó lenne azon tanakodni, hogy abban mit rendezzünk be …
Vagy itt van maga a főváros, amelynek egyik nemrég még legelhanyagoltabb központi zugában most renoválták Manuk híres fogadóját (Barabás Miklós is lakott benne), s a környező jellegzetes bukaresti utcácskákat is egykori hangulatú kávézóval, miegyébbel. Még egészen új, még kevesen látták, holott a főváros egyik nevezetességének készült, és minden bizonnyal azzá is lesz.
De hogy itt se menjünk el minden bíráló megjegyzés nélkül, megkérdeném, vajon miért kellett drága pénzt költeni rá és „korszerűsíteni“ annak a bukaresti utcának a világítását, amelyben alig tíz esztendővel ezelőtt még minden lámpa más évtizedből származott a rebbenőgázlángtól az ostornyeles fénycsőig – egyedülálló szabadtéri múzeumként?
No de hagyjuk a múltat: Manuk fogadója és a temesvári vársánc azt ígéri, hogy a hamari megszüntetést immár a műemlékek célszerű fölhasználása váltja föl – reméljük végérvényesen.
Tegnap és holnap egybefonódásának másik szép jelképeként.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.