Zárójelben
A csillagok közötti űrt hellyel-közzel gyémántpor tölti ki.
Így olvastam ezt egy tudománynépszerűsítő rovatban, amely a Sky and Telescope című folyóiratból vette át a hírt. Hogy az úgynevezett intersztelláris anyagnak, amely jórészt hidrogénből, kis százalékban pedig más atomokból és molekulákból áll, egyik összetevője a parányi, igen finom gyémántpor.
Legalábbis valószínűleg.
Vannak – főleg voltak – ellenvélemények is. Egyesek vasszemcsékre, mások grafitra gyanakodtak. Esetleg jéggel bevont grafitszemcsékre. Az anyag ilyenszerű mineműségére utalt eddig az a mód, ahogyan a fényt elnyeli, illetve szétszórja.
Igen, de most jött ez a William C. Saslaw és ez a John E. Gastaud, a kaliforniai egyetem két kutatója, akik rámutattak, hogy a korábbi feltevések és elméleti számítások elavultak, hogy a legújabb kori űrkutatások rájuk cáfoltak. Mert úgymond „a tiszta grafitkristályoknak jelentéktelen fényelnyelést kellene okozniuk az ibolyántúli sugárzásban, míg a jéggel bevont grafitkristályoknak az infravörös sugártartományon belül kellene élesen jelentkező elnyelési sávot létrehozniuk”. S mivel a legújabb mérések során ezt nem sikerült kimutatni, másra kell gyanakodnia a tudósnak. Arra az anyagra, amelyre az észlelt tulajdonságok a legjobban ráillenek.
Nevezetesen a gyémántporra.
Kissé szórakozottan olvastam el a cikket, talán csak a sugártartománynál álltam meg egy kicsit, mert ez tetszett. Az érveket minden további nélkül elhittem – ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az ellenérveket is elhinném. De talán mégsem, mert közben valami emlék motoszkált már bennem. Azokról, akiket az Úr nagyon sújt és szeret, ezért Illésként mind elviszi őket;
S jég-útjukat szánva szórja be Hideg gyémántporral a Nap.
Ez az Ady-vers jutott eszembe – de persze, semmilyen következtetést nem vontam le belőle.
Megjelent A Hét I. évfolyam 3.számában, 1970. november 6-án