Én bizony a madridi Pradón is úgy nyargaltam keresztül, mint a Louvre-on (bocsánat, ebben a rovatban írtam meg, talán emlékezni tetszik). A belépti drága volt, az idő rövid. Pedig hányszor megy el az ember a Pradóba? Ha ötven évben egyszer, akkor száz évben kétszer – de ebben már nem is vagyok olyan biztos… Maradt bennem egy csomó párhuzamos függőleges, az bizony Greco volt, de egyet sem tudnék megnevezni, kivéve a Szent Móric vértanúságát, bár az csalás, hiszen egy nappal előbb láttam az Escorialban, s volt rá egy jó negyedórám.
És maradt bennem egy aprócska szoba emléke, aligha nagyobb, mint ez, amelyikben ezt a cikket írom, ám az szinte ki volt tapétázva Goya rajzaival. Akkorácskákkal, amekkorának az én közepes nagyságú albumomból megismertem őket, de mennyivel több volt itt! Miniatűrökbe sűrített dörgedelem a francia–spanyol háború ellen és minden háború ellen. Én Madridban csak fényűzést láttam, rengeteg turistát meg szerény beszédű, titokzatosan mosolygó helybelieket –- mit láthat meg az ember két nap alatt?
A diktatúra bizonyára éppen olajozottan működött, éppen nem volt se sztrájk, se tüntetés vagy volt, és nem mutatták a külföldieknek – hát már hogyne mutatták volna, nem a béremelésért küzdő munkásokat, és nem is a lázongó egyetemi hallgatókat, egyedül őt, Goya mestert, aki abban a parányi szobában jaj de iszonyatos dolgokat tudott elmondani a világról meg az emberről, főleg ha muskétásnak öltözik. Hogyan fájhatott minden gyilkosság, gyújtogatás, erőszak, fölnégyelés, agyonlövetés, meghurcolás, arcul köpés, rombolás és eltiprás egyetlen embernek?
Hogyan szenvedhette mindazt egyedül, ami egy országnak is sok volt? Milyen eszelős hittel hihette fegyvernek a maga rajzszar számait? És mit tanultunk belőle mi a halála óta eltelt majdnem másfél évszázadban, mi, akik ötven évben egyszer elmegyünk vagy nem megyünk el abba a szobába?
Picasso Guernicáját mindeddig csak reprodukcióként láttam. Az a szörnyűség is éppen itt történt, valahol a félszigeten. Vajon lett volna ereje Goya mesternek megtölteni a maga mérhetetlen iszonyával azt a kicsi szobát, ha tudja, hogy több mint száz év múlva még a Guernicát is meg kell festeni? Ezt hál’ istennek nem tudhatta.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.