Van aki gólyát gyűjt, van aki találós kérdést. Van aki mindent.
Fóris Pálról most már nemcsak a sajtóból, hanem a tévéből is tudjuk, hogy Kovászna megye gólyáit gyűjti. A sajtóban megjelent adatok szerint 3000 rendes és 1500 színes felvétele van Kovászna megyének majdnem mind a nyolcszáz gólyájáról.
Ez a „majdnem mind a nyolcszáz gólya“ mint kifejezés is nagyon megtetszett nekem. Ha kifejezéseket gyűjtenék, ezt díszhelyre tenném. Nem szólván arról, hogy mennyire rátapint a lényegre. Arra, hogy a gyűjtő a jelent vagy a múltat, de valamit mindenképp meg akar örökíteni, meg akar menteni az enyészettől.
Az írók közül Tamás Gáspár, ha jól tudom, bélyeget gyűjt, Bajor Andor és Lászlóffy Aladár régi pénzeket, Huszár Sándor bokályokat. A balázsfalvi Teodor Zories (a foglalkozását nem tudom) víz hozta gyökereket gyűjt, és bútort, kisszobrot készít belőlük. Az aradi Anton Triest – ezt is az újságban olvastam – 40 ezer különféle ritkaság tulajdonosa. Birtokában van a többi között Mino da Fiesolénak egy női mellszobra, Zápolya János vaságya, egy mexikói meteor és nem kevesebb, mint 2800 gomb. És olvastam egy szovjet tanítóról, aki kétezer emberrel levelez, és száz nép 454 ezer találós kérdését gyűjtötte össze mind az öt földrészről. És láttam egy másik tévéműsorban egy bukaresti gyűjtőt, akinek zenélő órái és szelencéi mellett munkásmozgalmi jelvényekből, kitüntetésekből és dokumentumokból van – még állami szempontból is – irigylésre méltó kis múzeuma.
A bélyeggyűjtők és a numizmaták általában meg vannak szervezve. A műgyűjtők is tudnak egymásról. De azért talán mégsem ártana, ha valamelyik folyóiratunk legalább egy olyan rovatot nyitna, amely a gyűjtőkhöz és a gyűjtőkről szólna. Jó lenne pontos képét nyújtani annak a kincsnek, amely bizonyos kapuk mögött rejlik, noha a kapun nincs kint a múzeum cégtáblája. Színes, érdekes és történészek, műtörténészek számára hihetetlenül becses, valóban országos értékű katalógus állhatna így össze.
Szeretném, ha ezt a cikket az illetékesek is elolvasnák, és a benne foglalt javaslatot nem mosolyognák meg. Hanem valóra váltanák, mert ezzel hihetetlenül ritka értékeket óvnánk meg – talán első ízben intézményesen – a feledéstől és az elkallódástól.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.