A véletlen úgy adta, hogy mindkét könyvet késve olvastam el. A legyek urát néhány év késedelemmel, a Kétévi vakációt viszont harminc esztendős adósság törlesztéseként.
És most, hogy leróttam, mihez kezdjek vele?
Két könyvről van szó, mindkettőben azonos korú fiúgyermekek vetődnek el egy-egy lakatlan szigetre. Verne hősei 1860-ban, Golding fiúcskái a második világháború idején. Verne hősei csakugyan hősök. Szembeszállnak a természettel, és összetartó, tevékeny, miniatűr társadalmat szerveznek. Golding regényének szereplői elvadulnak, állati ösztöneik kerekednek felül, és még az értelmetlen gyilkosságtól sem rettennek vissza.
A két szigetre vetődött két gyerekcsoport az emberiség sorsának és lehetőségeinek jelképe. Verne Gyulánál kissé didaktikusan simán, Goldingnál pesszimizmus uralta nyers realizmussal, s nyilván nem mentesen a cselekmény időpontjától, a második világháború esztendeitől sem. De ha szándéktól, mondanivalótól elvonatkoztatunk – s persze a kortól is – marad a puszta párhuzam. És akkor kinek higgyünk?
Persze hogy tudománytalan ez az elvonatkozás. Mondhatnám úgy is, hogy irodalomtudománytalan. Hiszen durván fogalmazva arról van szó, hogy Verne egy óhajt fogalmaz meg, Golding pedig egy figyelmeztetést. És mégis…
És mégis, partra szállunk képzeletben a korallszigeten, Robinsonálmaink öröktavasz-szigetén, és még mielőtt az ősi recept szerint körbejárhatnánk a partvidéket megállapítandó, hogy valóban szigeten vagyunk-e, a hajótörés vagy a kényszerleszállás színhelye tágulni kezd, kontinenssé tágul, és nem is csupán eggyé, hanem mindjárt ötté, bozótos-napsütéses, jótékony-irgalmatlan, bőkezű-fukar hazánkká, a nagyvilággá. A művelhető és elpusztítható világgá a maga építő-romboló, szövetkező és egymás ellen forduló fiaival.
Akinél a kagyló van, arra hallgatni kell – ez az egyetlen törvény, amelyet Golding angol diákjai hoznak, s amelyet mellesleg meg is szegnek. De most kinél van a kagyló? Kortársunknál, Goldingnál, vagy gyermekkorunk örök kortársánál, a jó öreg Verne Gyulánál?
Kire hallgassunk?
A védelem vagy a vád képviselőjére? Vagy mindkettőre – ha csakugyan szívünkön viseljük a vádlott sorsát…
Magjelent A Hét I. évfolyam 2. számában, 1970. október 30-án
