Nem tudom, eljutnak-e valaha ezek a sorok Brenovácz Géza bácsihoz, de ő már meg van szokva ezzel, éppen most írt róla a sajtó, megírta, hogy betöltötte a 80. életévét, még a képét is közölték. Egy életen át erdész volt Géza bácsi, erdész volt Burgenlandban, de mióta ezt a nehéz munkát már nem bírja, Liszt Ferenc doborjáni szülőházát mutogatja a látogatóknak, és beszél a kiállított tárgyakról, németül vagy magyarul beszél róluk, a helység lakója a helység nagy szülöttjéről, a folytonosság alig hézagos nevében, hiszen alig telt el hat esztendő a zeneszerző halála óta, amikor Géza bácsi megszületett csöppet sem bácsinak, hogy később majd azokat az erdőket vigyázza, amelyek már Liszt Ferenc gyerekkorában is susogtak, s vigyázza később a házat, a kottákat, képeket, családfát, mindent.
Igen, a családfa! Régi piktúra, a minket érdeklő hajtás fölött – mert valóságos fát ábrázol – egy levélke: Adam List (így!) 1776–1827, s alatta már Franz Liszt a közismert helyesírással. De itt nem szabad sokáig időzni, sehol sem szabad időzni, ahol Géza bácsi nem engedi az embert, mert éppen másfelé akar magyarázni, azt a fényképet sem szabad nézegetni, amelyen a nagy muzsikus Haynald kardinális, Széchenyi Imre, Apponyi Albert, bizonyos Dankl (Rózsavögyi) és még valaki társaságában van, akinek a kilétét nem lehet megállapítani. Pedig jó lenne eltöprengeni a glória mundin, hogy valaki íme, itt halhatatlanná vált, csak éppen a neve veszett el. Jó lenne, de nem lehet, mert Géza bácsi éppen azt meséli, hogy amikor Liszt a cár előtt játszott, s a cár beszélgetni kezdett, a muzsikus megszakította az előadást, s a cár szemöldökráncoló neheztelésére szerényen jegyezte meg, hogy amikor az uralkodó beszél, az alattvalónak hallgatnia kell.
Hetykén adja ezt éli Géza bácsi, mintha maga is ott lett volna, hetykén és helyeslően, aztán Európa térképéhez vezet, amely Liszt hangversenyeit tünteti fel, a többi közt Temesvárt, Lugost, Bukarestet, Galati-t, lasi-t, s mikor Szilágyi Domokos megkérdi, hogy Kolozsvár miért nincs rajta, Géza bácsi elmosolyodik: „Mert így rajzolta meg egy fehérszemély a hercegnek, s amit a fehérszemélyek elvétenek, azt már nem lehet helyrehozni…“
Végül mikor a kalauzunkat megismerni véli, s emez is megerősíti, hogy „nem emlékszik rám, egyszer a kalapomat is itt felejtettem a vendéglőben?” – Géza bácsi bólint és szórakozottan mondja: „Igen, mindig ottfelejtik a vendéglőben azokat a kalapokat…” –, amiből látszik, hogy erre már nem tud figyelni, ő már nyolcvanéves, ő már csak Doborján nagy szülöttjére tud figyelni, de arra úgy, mint a doborjáni erdők tavaszi madárfüttyére…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.