Amióta az eszemet tudom, mindig hallottam a női futballról, és mindig csak rosszat. Hogy hol itt, hol pedig amott már annyira megromlott az emberiség, íme, már megint akadt huszonkét kelekótya fehérnép, aki a labdát rúgja ahelyett, hogy a férjét hazavárná a meccsről. Hogy ez a nőiesség legdurvább lábbal tiprása, meg hogy az orvosok is azt mondják, és különben is, ha mindent figyelembe veszünk, ez mégis csak sok, és hogyne hullana tüzes kéneső az égből, ha már idejutottunk.
Alighanem ama legendabeli csapást Szodoma és Gomorrha női csapatának kilencven perces erőpróbája előzte meg. Nehogy azt remélje az olvasó, hogy én ehhez most hozzá fogok szólni. Egyszerűen: nincs róla véleményem. Abba is belenyugodtam, hogy kígyót-békát kiabáltak a női focira, és most is belenyugszom abba, hogy lépten-nyomon megalakulnak a női csapatok. Mert ha nem nyugszom bele, akkor is megalakulnak.
Egyéb dolgot nem értek én – és már régen. Azt, hogy miért sport ez a sakk?
Jól van, elmesport, de ezt csak magyarul mondják. Mégis világszerte sportnak tekintik. Nagyon tisztelem a sakkot, s ezért tartózkodom attól az ízléstelen élcelődéstől, hogy beneveznék a müncheni olimpiára alsózni, de csakugyan: miért nem sport a keresztrejtvény, a másodfokú egyenletek megoldása vagy a relativitáselmélet?
No de hagyjuk, úgysem nekem lesz igazam, térjünk csak vissza a futballhoz. Arra is emlékszem, hogy játszottak nagy ritkán férfi–női vegyesmérkőzéseket is. Ez talán mégis túlzás. Az olimpián is külön úsznak, futnak, ugranak a nők – a teljesítmények valóban nem mérhetők össze, ahol a fizikai adottságok is különneműek.
Hát az intellektuális adottságok? Ó, hogy arról milyen tapintatosan hallgatunk. Pedig amilyen ízléstelen lenne egy férfi a női bokszmeccsen, olyan ízlésesen leülhetnének egymással szembe sakkozni. A nő és a férfi. Mégsem ülnek le. Versenyezni nemigen. S hogy miért nem, az bizonyára tapintatlan kérdés.
Nem akarom én ezt tovább feszegetni, lehet, hogy nincs is igazam. De azt, hogy nem értem, azt talán meg szabad mondanom. Miféle elmaradottságról lehet itt szó, amit nehezebb behozni, mint elvetni a diszkoszt vagy megtartani a kilencven perces gyilkos iramhoz szükséges erőnlétet? Vagy ezzel is kiléptem a tapintat megvonta körből?
Majtényi Erik: Furcsa tapintat
Amióta az eszemet tudom, mindig hallottam a női futballról, és mindig csak rosszat. Hogy hol itt, hol pedig amott már annyira megromlott az emberiség, íme, már megint akadt huszonkét kelekótya fehérnép, aki a labdát rúgja ahelyett, hogy a férjét hazavárná a meccsről. Hogy ez a nőiesség legdurvább lábbal tiprása, meg hogy az orvosok is azt mondják, és különben is, ha mindent figyelembe veszünk, ez mégis csak sok, és hogyne hullana tüzes kéneső az égből, ha már idejutottunk.
Alighanem ama legendabeli csapást Szodoma és Gomorrha női csapatának kilencven perces erőpróbája előzte meg. Nehogy azt remélje az olvasó, hogy én ehhez most hozzá fogok szólni. Egyszerűen: nincs róla véleményem. Abba is belenyugodtam, hogy kígyót-békát kiabáltak a női focira, és most is belenyugszom abba, hogy lépten-nyomon megalakulnak a női csapatok. Mert ha nem nyugszom bele, akkor is megalakulnak.
Egyéb dolgot nem értek én – és már régen. Azt, hogy miért sport
ez a sakk? Jól van, elmesport, de ezt csak magyarul mondják. Mégis világszerte sportnak tekintik. Nagyon tisztelem a sakkot, s ezért tartózkodom attól az ízléstelen élcelődéstől, hogy beneveznék a müncheni olimpiára alsózni, de csakugyan: miért nem sport a keresztrejtvény, a másodfokú egyenletek megoldása vagy a relativitáselmélet?
No de hagyjuk, úgysem nekem lesz igazam, térjünk csak vissza a futballhoz. Arra is emlékszem, hogy játszottak nagy ritkán férfi–női vegyesmérkőzéseket is. Ez talán mégis túlzás. Az olimpián is külön úsznak, futnak, ugranak a nők – a teljesítmények valóban nem mérhetők össze, ahol a fizikai adottságok is különneműek.
Hát az intellektuális adottságok? Ó, hogy arról milyen tapintatosan hallgatunk. Pedig amilyen ízléstelen lenne egy férfi a női bokszmeccsen, olyan ízlésesen leülhetnének egymással szembe sakkozni. A nő és a férfi. Mégsem ülnek le. Versenyezni nemigen. S hogy miért nem, az bizonyára tapintatlan kérdés.
Nem akarom én ezt tovább feszegetni, lehet, hogy nincs is igazam. De azt, hogy nem értem, azt talán meg szabad mondanom. Miféle elmaradottságról lehet itt szó, amit nehezebb behozni, mint elvetni a diszkoszt vagy megtartani a kilencven perces gyilkos iramhoz szükséges erőnlétet? Vagy ezzel is kiléptem a tapintat megvonta körből?
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.