Költők összegyűjtött verseihez – az életműhöz – szokás hozzácsapni mindazt, amit vagy egészen fiatalon írtak, tehát még nem találták meg a maguk hangját, vagy töredékben maradt meg utánuk, vagy nem is készült olyan igazi komoly versnek. (Ezen a téren Ady vezet, akinek két egész kötetét szokás a végére tenni.) Hasznos gyakorlat, filológusnak nélkülözhetetlen, de még a nem filológusnak is érdemes belefeledkezni. Hogy miből lesz a cserebogár.
Ha rajtam állna, s ha ez egyáltalán lehetséges volna, én másmilyen függeléket is hozzátennék az életműhöz. Olyan kéziratokat, amelyeket a Mester olvasott először. És amelyekről véleményt mondott – vagy írt. Ettől lenne igazán teljes az arckép. Mert azí rói életpályák láncszerűen kapcsolódnak egymásba. Mint a hegymászók lánca. Aki fele úton mássza a Parnasszust, láthatatlan kötelekkel segíti fölfelé az aljban tolongó fiatalokat. Már aki segíti őket, és már akit méltónak ítél a megsegítésre. Nem akarok én most hívatlanul beleorcátlankodni ebbe a dicsőséges huzakodásba, csak éppen azért mondom el a magam élményét, mert a másét nem mondhatom.
Tehát verseket írogattam gimnazistákért, s a padtársam Franyó Zoltán fia volt. S mivel Franyó akkor Temesváron maga Az Irodalmár volt, szépen betettem egy borítékba verseimet (bélyegre nem volt pénzem), s odaadtam őket a havernek, hogy csempéssze a papa íróasztalára. Zoltán bátyámat ma már hiába kérdeném, hogy mit gondolt, amikor megtalálta a borítékot – nyilván azt, hogy ő hozta haza szórakozottságában a szerkesztőségből –, de egy-két nap múlva már meg is jelent a válasz, biztató válasz, noha ez nem fontos most – de válasz egy tizennégy éves fiúnak egy vidéki napilap szerkesztői üzenetei között.
Míg az ember benne van abban a láncban, és nem is biztos, hogy benne van, kényelmetlen erről beszélni, de ünnepélyesen kikiáltom magam kívülállónak, hogy annál hitelesebben hitet tegyek az írói nemzedékek ilyen egysége és folytonossága mellett. A függelék, tudom, megvalósíthatatlan, de amire rávilágítana, az megvan, és meg kell lennie neki, hogy a beszélni megtanult Démoszthenész meg ne feledkezzék az iparkodó dadogókról, hogy továbbadja azt, ami tovább adandó: az illő köntösű igazság fájóan gyönyörű, emlékező és előre tekintő, megvigasztaló és felrázó kezdete nincs és vége nem lesz mesterség űzését – minden örökségünk egyik legbecsesebbjét.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában 1974. január 18-án.