Az újvidéki magyar napilapban olvastam – méghozzá ez volt a cikk címe –, hogy feltörték a fityót. Őszintén szólva, megijedtem. Lehet, hogy némelyek mosolyognak majd a tudatlanságomon, de senki sem lehet tökéletes, senki sem ismerheti ki magát az anyanyelv birodalmának minden bozótjában, még az íróember sem. Nem tudom, hogy mi az a fityó. Sovány vigasz, hogy a szótár sem tudja. Ezért hökkentett meg, hogy íme, egy fityót csak úgy, se szó, se beszéd, fel lehet törni, és ez ellen még védekezni sem tudok; ha a dolog történetesen rajtam áll, minden fityónak meg van pecsételve a sorsa. Aztán elolvasom a cikket, és mintha gépkocsiról lenne szó – ja, akkor egészen más…
Lehet, hogy a Fiatból csinálták ezt a hepciás kis kifejezést, de ha nem, akkor szívesen veszem a helyreigazítást. Csak közben már egyéb dolgok is eszembe jutnak: amikor először olvastam azt, hogy gebines, és egy hétig bújtam a szótárakat. (Ha valaki még ma sem tudná: ez Pesten körülbelül azt jelenti, mint nálunk a „mandatár”. ) Aztán jött az, hogy bunda, és én ezt a bundát sehogy sem tudtam fölsegíteni egy labdarúgó-mérkőzés mikéntjére, pedig szolgálatkész embernek ismernek. Ma már tudom, hogy előre kicsinált dolog, beengedett vagy szándékosan be nem rúgott gól, ilyesmi. És ennek kapcsán elgondolkoztam, hogy vajon hány olyan dolgot írunk le tiszta szívvel, amit más környezetben, esetleg más országban élő olvasó nem érthet meg, és a szótárban is hiábakeresi. Például azt a tájszavunkat, hogy „trehány”. Vagy azt a kifejezést, hogy „kaptam” valamit, amire megkérdik, hogy kitől, holott senkitől, csak találtam… Vagy ha lózenplikkről olvasok a borítékos sorsjegy helyett: ezen aztán törheti a fejét, aki nem érti, mert a világ egyetlen szótárában sem fogja megtalálni.
Tudom, hogy a tájszókat és az argót nem lehet kitiltani a köznyelvből. És azt is tudom, hogy akkor a novellákból sem lehet, legkevésbé a dialógusból, lévén ezek a nyelvi jellemzés tartozékai. Hát akkor mit akarok? Tájszótárt, argószótárt, műkifejezések szótárát? Persze azt is – évek óta keresek valami effélét, és sehol sem lehet kapni. De legfőképp azt jegyezném meg, hogy szentigaz: az irodalmi nyelven kívüli kifejezéseket nem lehet kitiltani az irodalomból – de csínján bánni talán csak szabad velük. Nem? Vagy ha nélkülözhetetlenek – van irodalmunknak egy szép hagyománya: beágyazni ügyesen a mondatba két magyarázószót. Jókai ezt szorgalmasan, és főleg udvariasan gyakorolta.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.
