Korondi ismerősök látogattak meg a minap. Ajándékot is hoztak szép illendően, ágas-bogas fatörzshöz hasonlító kávéskannát, ágas-bogas rönkökhöz hasonló hét csészével (az egyik eltörhetik – mondták), fekete hamutartót, amelynek a peremét fekete női akt alkotta, meg egy kis saját termésű bort.
Tudtam én azt, hogy ajándék lónak nem illik a fogát nézni, legkevésbé szóba hozni, hát a borral nem is történt semmi efféle, csak épp miközben ezt a bort iszogattuk, akkor oldódott meg közmondássértően a nyelvem, és megkérdeztem tőlük, hogy azokat a régebbi kék-fehér bokályokat, tányérokat, hamutálcákat már nem csinálják-e. Már nem, hangzott a válasz, amiben volt egy kis bocsánatkérés-féle is, egy kevéske szabódás, aztán mert érezték, hogy ehhez még hozzá kellene tenni valamit, ha a kérdés ilyen egyenesen hangzott el, az egyik csöndesen megjártatta pillantását a fatörzskannán meg a kemencében fényes feketére sült ruhátlan hölgyön, és hozzátette: – Ezt csináljuk, mert ezt veszik.
Nem mondott vele újat, s én sem mondok újat vele, most, hogy elismételem. Csak éppen valami szomorúság-félét érez az ember fia, mikor ezeket az aktokat látja, meg az őzikét látja a drótra tűzött virággal, meg a mackót látja, amint bánatosan pislog fölfelé az égetett cserép fenyőfára. A mackó bánata ragad át az emberre, az őzike mélabúja, és a magányos hölgyike szenvedését érzi át, mert az sem lehet öröm, hogy egy leány keble halmai között nyomják el a cigaretta parazsát a vendégek, mint a hajdani sziguranca komisszáriusai.
„Ezt veszik“ – milyen kurta két szó, és a tömegízlés iparosított elsekélyesítésének milyen mélységeit tárja fel. Amilyen mélysége csak a sekélységnek lehet. „Ezt veszik“ – így felel a koronás ember, és ezt látjuk már-már országszerte, ahol hetivásárra teregetik szét a cserépárut. Elmegy Korond a maga szép hagyományaival a fürdőhelyekre meg a tengerpartra, feljön a fővárosba is, aztán alig néhány cserépnyit nyújt a maga hagyományainak maradékából, a többi már mind mackó, a többi már mind őzike és hamutartó női akttal.
„Ezt veszik“ – mondja a korondi ember, és fejet hajt a giccsigény előtt, kiszolgálja, és ezzel meg is erősíti, két irányban is felmérhetőek a kölcsönhatás eredményei, egyik csápjuk a fazekasműhelyben, másik az új blokklakásban, ezt csinálják, mert ezt veszik, és ezt veszik, mert ezt csinálják…
Tudom, hogy semmi újat nem mondok vele, de milyen szomorú, hogy még hánynak hányszor el kell mondania.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.