Zárójelben … Mert szeret ám a bölcsesség az ostobaság köntösében tetszelegni. És nincs is ennél jobb mód, amellyel rászedheti a hiszékenyeket. Koronatanúként megidézhető akár a néphagyomány is.
Mert van-e annál ostobább törvény, mint amelyik előírja, hogy „márpediglen akinek nincsen lova, az járjon ezután gyalog”? Holott, akik e törvény meghozatalát az erdélyi fejedelemnél sürgették, azok a monda szerint ugyanvalóst agyafúrt emberek voltak. Erre a törvényre való hivatkozással akarták megtagadni a váltott lovakat a fejedelem küldönceitől.
A nagylédecieknek sem kell szégyenkezniük, amikor azzal csúfolják őket, hogy keresztbe vitték a létrát az erdőn. Az történt ugyanis, hogy a földesúr rájuk parancsolt: szedjék le a varjúfészkeket. Ahhoz viszont létra kellett, s mivel az uradalmi erdőben tiltva volt a favágás, keresztbe vitték a létrát, s minden útjukba eső fát kivágtak.
A német népmesék is gazdag csokrát őrzik az efféle ál-ostobaságoknak. És többnyire Schilda község polgárainak nyakába varrják őket. Ezek ugyanis a világ legbölcsebb emberei voltak, elannyira, hogy egy valamire való fejedelem nem is uralkodhatott birodalma fölött, ha nem tartott trónusa mellett egy schildai tanácsost. Ennek következtében a község elnéptelenedett, s valamit tenni keltett a nem kívánt népszerűség ellen. Ám nemhiába voltak a schildaiak bölcsek: erre is megoldást találtak. Ha azért kellett – úgymond – szétszóródnunk a világon, mert eddig mi voltunk a legokosabbak, akkor legyünk ezután a legbutábbak! Valahogy így kezdődik a történet, s aztán sorra jönnek a válogatott ostobaságok – amelyek közül csak egyet említenék meg. Tanácsházát kellett építeni, s ezt meg is tervezték háromszögletűre, de elfelejtettek ablakot vágni a falába. A nappali sötétség ellen pedig azt találták ki, hogy zsákba töltötték a napfényt, úgy vitték be a tanácsterembe. Különösen élelmesnek bizonyult az a polgár, aki egérfogót tett egy domb tetejére, hogy fülön csíphesse a felkelő napot.
És akkor miért csodálkozzam rajta, amikor azt olvasom a lapban, hogy egyik új lakónegyedünkben erkélyajtó nyílik az emeleti lakásokból a semmibe – mert erkélyt, azt nem építettek hozzá? Miért háborodjam föl, miért berzenkedjem, miért szúrjam tollhegyre a tervezőt?
Várjuk meg a végét! Ki tudja, milyen körmönfont meglepetés sül ki belőle.
Ha csakugyan hihetünk a népmesének…
Megjelent A Hét I. évfolyama 4. számában, 1970. november 13-án.
