Mennyi mindent össze nem olvashattunk az elmúlt esztendőkben róluk, legifjabb teremtményeinkről, a robotokról, komputerekről, számítógépekről! Hogy zseniálisak. Hogy nem zseniálisak. Hogy csalhatatlanok. Hogy tökéletlenek. Hogy bámulatos az emlékezőkészségük. Hogy kihagy az emlékezőkészségük. Hogy az intellektuális tökélyt testesítik meg. Hogy emeletes marhaságokra képesek. Hogy felülkerekedhetnek az embereken. Hogy soha nem fognak az embereken felülkerekedni. Hogy érzékenyek. Hogy érzéketlenek. És a többi, és a többi.
Álljon itt csak úgy mellékesen egy amerikai fizikus szellemes megállapítása a sok közül: száz képzett matematikusnak száz esztendőre lenne szüksége, hogy annyi hibát kövessen el, amennyit egy számítógép a másodperc tizedrésze alatt produkálhat…
No meg arról is több ízben olvashattunk, hogy egy-egy fejszámoló fejhosszal hagyta maga mögött a villámnál, gondolatnál gyorsabb komputert. Hasztalanul kapcsolt emez a mikrovilág részecskéinek szédületes sebességével.
Ám minden kísérlet, állítás és tagadás oda konkludál, hogy azzal, akit szellemi szívünk alatt hordoztunk, lépten-nyomon össze-összehasonlítjuk magunkat. Emberszabásúnak tekintjük, holott ezt a jelzőt eleddig a felmenő ági rokonság monopolizálta. Most az okos, a gondolkodó gépek mellé is odabiggyeszthetjük, függetlenül attól, hogy a szellemi képességeinken vagy az emberi gyarlóságainkon tesznek túl.
Az utóbbi esetről épületes hírt olvashattunk a minap. A rotterdami Erasmus-könyvtár könyvtáros-robotjának szokatlan viselkedéséről volt szó benne.
Arról, hogy bizonyos időszakokban úgy jár a keze, mint a motolla: csak úgy röpködnek az olvasóteremben igényelt bölcs munkák. Aztán váratlanul lelassul, eltohonyásodik, céltalanul járkál a folyosókon, egyszer pedig a létráról is leesett már. De ami a legmeglepőbb: dologidőben váratlanul keresztbe fonja a karját, s egyszerűen nem tesz semmit.
Talán ekkor a legemberibb. Pihen. Vagy lazsál. Amerikázik. Mintha azt mondaná: most már próbáljatok meg egy kicsit nélkülem is meglenni.
Az Erasmus-könyvtár robotjának a hír szerint most valamilyen „orvosi“ vizsgálaton kell átesnie. Nem tudjuk, hogy mi lesz a diagnózis, s hogy egyáltalán tudomást szerzünk-e majd róla.
Csak az ne derüljön ki, hogy nem is meghibásodásról van szó, hanem arról, hogy bár könnyűszerrel túltehetne rajtunk, úgy érzi: nem éri meg a fáradságot. Vagy azt hiszi, hogy a spleentől, a dekadenciától emberibb lesz, holott egészen bizonyos, hogy mi lennénk emberibbek anélkül.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.
