S lőn mindez abban a korban, amikor a telivérlovat kiszorította a telivér lóerő. És már csak egy hajszál választott el attól, hogy a képes levelezőlapok nemes tartású lófejek helyett csillagos homlokú motorházakat reprodukáljanak. Azokkal az értelmes, meleg tekintetű fényszóróikkal…
Lőn mindez abban a korban, amikor az épületek egyre nagyobbak lettek és a rádiókészülékek egyre kisebbek. A regények pedig egyre rövidebbek.
Ekkor találták fel a zsebnaptár mellé a zsebkönyvet. Nem a mérnök, nem a méhész és nem a turista zsebkönyvét – azok már előbb is megvoltak –, hanem a zsebbe való regényt. Zsugorodásnak indultak a folyamregények és a trilógiák. Mert az írók, akik fáradhatatlanul munkálkodtak a köznapi ember életének föltárásán, megállapították, hogy a köznapi embernek nincs ideje olvasni. Egyébként nekik sem maradt már sok idejük az olvasásra, de ezt a zöme elég ügyesen titkolta. Az írók tehát föltalálták a zsebbe való regényt, amely csökkentett oldalszámon tárta fel a világ és az élet igazságait és igazságtalanságait. Egyre kevesebb igazságot és egyre kevesebb igazságtalanságot egyre kevesebb fejezetben. Csak annyit, amennyit a villamoson el lehet olvasni – hazulról a munkahelyig és a munkahelytől hazáig. A hosszabb, terjengősebb irodalomra otthon került sor. Arra, amelyet nem lehetett zsebrevágni. Ó, korántsem azt a három, négy vagy hat kötetet nem lehetett zsebrevágni, amennyit ezek a könyvek többnyire kitettek!
A tévét nem lehetett zsebrevágni, amely ezeket a magvasabb mondanivalójú műveket folytatásokban sugározta, persze kissé kimagolva, de ugyanakkor arra is ügyelve, hogy amennyi Andrej herceg belső monológjából elsikkad, annyit kárpótoljanak – ha nem többet – Natasa Rosztova küllemei. A nézővé vedlett olvasó ilyenformán nem rövidülhetett meg: a bölcselmek folytonossági hiányát okosan egyensúlyozta a női kosztümök folytonossági hiánya. Így lett Ofélia is – hála a rendezői tündérujjaknak – bomlott eszűből inkább észbontóvá.
Mindez persze nem napjaink tünete, hanem csak egy pillantás a messzi jövőbe. És egy kis szorongás, hogy bekövetkezik a még messzibb jövő is, amikor a rádiót a pecsétgyűrűbe szerelik, a legújabb regényt pedig névjegykártyára nyomják. Az irodalmi lap ugyanakkor szenzációs beszélgetést közöl egy 118 éves belényesi zongorahangolóval, akinek a nagyapja még nyomtatásból ismerte a Varázshegyet és A Karamazov testvéreket.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.
