Kell lennie valamilyen céltudatosságnak abban, hogy a költőket évezredek óta tanítják az iskolákban. A költőket és a filozófusokat. Meg a kezdet kezdetén a szónokokat is. Ezek koptak ki leghamarabb. Aztán a filozófusok szorultak egyre szűkebb mezőnybe, a költők viszont eluralkodtak az első elemitől az érettségiig. Kicsit a regényírók rovására – azok persze nem férnek el egy fél oldalon –, és sokkal inkább a zeneszerzőkére. És leginkább a saját magukéra.
A költőket nyilván azért tanítják az iskolában, hogy a nebulók megszeressék őket. A nebulók viszont – adta nebulói – minden időkben azokat a költőket olvasták és szerették és istenítették, akiket nem tanultak az iskolában. Rajongtak Adyért – amíg bele nem került a tankönyvbe, Petőfiért is. Vagy például Baudelaire-ért, amíg A romlás virágai nem nyert polgárjogot.
De maradjunk meg Petőfinél. Akit már az első elemiben megismert a gyerek. Hogy „ejh, mi a kő, tyúkanyó, kend“, meg hogy „egész úton hazafelé azon gondolkodám“, esetleg „Laci, te, jer ide”. Jó versek ezek? Persze, hogy jó versek. Akkor miért unja őket a gyerek? A többi között azért, mert nem ezek a legjobb Petőfi-versek. Akik valaha először beleválogatták őket a tankönyvekbe, azok sem tartották a legjobb Petőfi-verseknek őket. Hanem a legközérthetőbbeknek, a gyermeki gondolatvilághoz a legközelebb állóknak. Öreg hiba volt. A gyerek ösztönösen megérezte, hogy nekik itt gügyögtetik a klasszikust, és persze elhúzta a száját. És ha csakugyan érdekelték a versek, keresett magának valami bonyolultabbat, amiért még akkor is bolondult, ha nem értette.
A Családi körrel pedig ki lehetett volna kergetni a világból, hogy egy másik klasszikust is megemlítsünk.
Hát ezért szerepelnek a költők saját rovásukra a tankönyvekben. Megjárta itt mindenki: Vörösmarty A szegény asszony könyvével és a Petikével, de még Ady is, mert írt szegény olyat, ami még a tankönyvszerkesztőnek is tetszett.
Így guggolt szépen körbe az egész magyar költészet, hogy vég nélkül ingyom-bingyom ciróka-marókázza az ebadta költőit.
A megoldás? Mondanék egyet, ha talán nem is a legjobbat. Tegyünk évről évre más-más verseket a tankönyvbe, így legalább az olvasók összessége nyer átfogóbb képet a költőkről. És tegyünk be nehéz verseket. Ha azokat megkedveli a gyerek, az Ejh, mi a kőt is többre fogja értékelni. De a mások jobb megoldását is szívesen meghallgatom.
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.