Most, hogy a 72-es irodalmi díjak is gazdára találtak, és nem is rossz gazdára, bár ama bizonyos berkek ellenvéleményeit nem ismerem, hadd említsek meg egy apróságot, amiről az írószövetségben a díjkiosztást megelőzően szó esett.
Arról, hogy világszerte immár hagyománya díjazott könyveket azonnal, az elsőnél nagyobb példányszámban kiadni. Vannak országok, ahol a díjak olykor csak jelképesek – olvastunk már olyan márkás díjról is, amely két operajegy ellenértékének felelt meg –, s ott ez a második kiadás az igazi anyagi siker. A kiadóé is, amely nem köt rossz üzletet, amikor jelzi a könyvön, hogy díjazott munka, s így joggal számít rá, hogy szétkapkodják. Tehát nem csupán szép és méltányos hagyomány, hanem bölcs is, örvendetes ténynek tekinthetjük, hogy kezd már nálunk is meghonosodni. Még ha nem is éri el minden díjazott munka a második kiadást.
A kiadónak nyilván megvannak a maga számításai – egyesek szerint még véleménye is. Amely nem feltétlenül egyezik a díjkiosztó bizottságéval. Még ez előtt is kész vagyok fejet hajtani. Egyetértek azzal, hogy csak utólag döntsék el: melyik díjazott munka érdemli meg a második kiadást. Viszont nem értek egyet azzal, hogy már eleve eldöntsék, melyik nem érdemli meg.
Érzem már, hogy milyen képtelen gyanakvás gyanúját keltem. Pedig olyan egyszerű az, amire gondolok. Hogy a regények esélyesek arra a bizonyos második kiadásra – a verseskönyvek pedig nem, így ereszt gyökeret egy hagyomány fele. És akkor az eredmény is csak felemás lehet.
Nem azért, mert a Szilágyi Domokos Sajtóértekezletét történetesen kitűnőnek tartom –, hanem azért, mert történetesen idén díjazták, fölvetem a kérdést: nem érdemes-e egy azonnali második kiadásra. Tudtommal szétkapkodták, és már rég hozzáférhetetlen. Persze, le kellene mondani a díszes kiadásról. Nagyon egyszerűen kihozni, nagyon olcsón, sokat. Az ízléses, kisebb, fűzött könyv fedőlapján a fényes borítót remekül helyettesítené a kurta felirat: „1972-es országos írószövetségi díj – ennyi és ennyi példány – és csak néhány lej a 23 helyett!
Méltányos kísérlet, méltányos újítás lenne. És nem kellene elszalasztani a pillanatot, amely szerény véleményem szerint a legalkalmasabb.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.