A mindenkori jelentől mindenkor jó néven vehetünk egy kis szerénységet. Főleg a művészetek terén. Mert hogy a sedani csatának mekkora volt a jelentősége, azt alighanem 1871-ben is sejteni lehetett már, de hogy ugyanabban az esztendőben a csapszékekben borongó szakállas festők közül ki volt hivatott a halhatatlanságra, és ki a névtelenségre, azt talán kevésbé.
Mindez egy női fotóval kapcsolatban jutott eszembe. Képes újságban bukkantam rá, s csak annyi volt alája írva, hogy az illető asszony negyvenesztendős. Az ember persze rögtön felismeri Sophia Lorent, de azért mégis… Nem gondolt arra a szerkesztő, hogy ez a lap a könyvkötőhöz is kerülhet: onnan könyvtárba, s ha ott elég ideig megmarad, megérhet egy olyan nemzedéket is, amely az arcképet és a feliratot egyaránt rébusznak tekintheti?
Erről pedig egy hajdani képeslevelezőlap jut eszembe, amellyel a minap lepett meg valaki. Rajta két fotó tojásdad keretben, regényes háttérrel, tóval, házikóval. S nincs rajta egyéb felirat, mint az illető pár neve. Az álmatag pillantású nő baloldalt Lujza ex-koronahercegnő, kissé bambán rátarti férfi jobbról „André Giron nyelvtanár”. Kiadta pedig a lapot – évszám nélkül – bizonyos Em. Graenert Amsterdamban, a Quellinstrassén. És aligha gondolt rá, hogy ezzel nekem föladja a leckét.
Gondolom, ha némi fáradságot vennék magamnak, megtalálnám valahol, vagy megtudnám valakitől, hogy ki volt ez a Lujza, melyik uralkodói családból közösítették ki vagy vált ki önként őbambaságáért. Mert csak erről lehet szó, a képeslap pedig pletyka, szépreményű nyelvtanároknak merengeni, rosszmájú némbereknek csámcsogni való. De persze nem érdemes utánajárni: pletykában is az aktuális a jobb.
És még egyéb is piszkálja a csőrömet, ennél nyilván aktuálisabb. Irodalmi és nem irodalmi hetilapok is nagy buzgalommal kaptak rá az utóbbi időben a cikkek fakszimilés aláírására. S akkor már kézírása válogatja: vagy ki tudom betűzni, hogy kit kell a zseniális szerzőben tisztelnem, vagy sem – vagy pedig nem is érdemes. Előnye csak egy van ennek a fölötte elharapózott, féltéglával mellet döngető eljárásnak: olykor nem tudjuk, kit kell a rossz írásért szidni.
***
S kiteszem a három csillagot, mert ez már nyilvánvalóan nem ide tartozik, de valahol csak meg kell írni. Gondolom, a kegyelet nem íratta meg eddig, noha a kegyeletsértés vádja azt a páratlanul hanyag szerkesztői munkát érheti csak, amelynek nyomán egy tisztelgő nekrológból kimaradt az elhunyt neve.
S aki Nagy Imre rajzáról nem ismer rá, nem is tudja meg, hogy kit búcsúztatnak…
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.
