Félelmetes jószág az a kis botmikrofon, amit odadugnak az ember orra alá, hogy na most, beszéljen. Hát ha még filmfelvevőgép is surrog valahol szemben vagy oldalt. Mi sem természetesebb, mint az, hogy az alany – a riportalany – képzeletében kékesen csillan meg a képernyő, az ország valamennyi képernyője, de legkivált az az egy, amelyen majd ő követi az adást, ő meg a rokonai és a szomszédai, s jaj, nem fognak-e azon derülni, amit éppen most mond. És ha arra is gondol, hogy nem szabad dadognia, akkor nyilván már dadog is. Hát még ha beleszólnak, ha félbeszakítják. Hogy akkor milyen nehéz zökkenés nélkül visszatérni a rendes kerékvágásba.
Tudja is azt minden rádió- és tévériporter: beleszólni nem szabad. Mert az adás akkor élethű, ha a meginterjúvolt illető minél fesztelenebbül beszél. Esetleg nem is kell tudnia, hogy surrog a felvevőgép – ma már erre is megvan a lehetőség –, és hogy a magnó szalagja fáradhatatlanul követi a maga csigavonalát. Ciné verité, mondják erről a hozzáértők, és nagy becsben tartják, mint vérbeli vadász a trófeát. De nem kell ahhoz hozzáértőnek lenni, csak gyakorlott tévénézőnek, hogy megállapítsuk: mennyire sikerült a riporternek feloldania a lámpalázt, mennyire sikerült biztosítania az adás hitelességét.
Csakhogy ezzel a hitelességgel is van egy kicsi baj. Nevezetesen az, hogy az emberek egy része hibásan beszél, nyelvi hibákat követ el. Talán egyébként is, talán csak akkor, ha zavarban van. És a botmikrofon előtt többnyire zavarban van. S így esik aztán meg, hogy szép számmal hallunk a tévében olyan elemi nyelvi ficamokat, amelyekből egy nyelvtisztogató rovat szerkesztője hosszú ideig megélne.
Nem tudom, mi a megoldás, még ajánlani sem tudok semmit. Mert kijavítani a riportalanyt nem szabad – ebben már megegyeztünk. Viszont abba sem nyugodhatunk bele tiszta lelkiismerettel, hogy éppen a legnépszerűbb hírközlő eszköz terjessze a nyelvrontást. Amely – tudjuk – sajnos sokkal ragályosabb, mint az ugyancsak hallható szép, helyes, ízes beszéd. Mondom, nem tudom, mit lehet ebben a tekintetben tenni. De hogy valamit kellene, az biztos. Videant consules! – jelen esetben a magyar adás hozzáértő és nem egy szép eredményt felmutató szerkesztői, riporterei.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.