Salzburgban teljességgel véletlenül kötöttünk ki „A kék libához“ címzett fogadóban — szállodának nem is merném nevezni —, s miután Kufstein megmászása, két határátlépés és egyéb fáradalmak után felszuszogtunk poggyászunkkal a negyedik emeletre (lift nincs), első dolgunk volt megérdeklődni, hogy mármost a Getreidegasséből merre kell elindulni Mozart szülőháza felé. Semerre, mondták, itt van az utcában, épp ezen az oldalon, alig feljebb. Liszté és Beethovené után szegényesnek tetszett a Mozart-emlékház — néhány obuigát hangszer és kotta —, mintha a nagyon fiatalon és nagyon szegényen elhunyt zeneszerző zilált anyagi ügyeit mai napig sem tudta volna rendezni a tehetetlen utókor.
Semmi sincs itt emlékezetes, csupán a lépcsőfordulóba nyíló konyha, szegényemberek sivár konyhája, korhű és koldus emléke a Mester gyerekkorának. Itt a kemence tövében üldögélhetett, itt bámulhatott a tűzbe a már négyévesen csodagyerek Johann Chrysostomus Wolfgang Theophilus Amadeus, akinek ennyi keresztneve volt, és barátja talán egy se, hogy harminchatévesen kikísérje a St. Marx-i temetőbe (messze volt az nagyon, mondják a korabeli feljegyzések), ahol közös sír várt rá, és nemsokára teljes jeltelenség.
Hogy vézhetett ilyen szomorú véget az, aki annyi derűvel ajándékozta meg az emberiséget? Nincs sok látnivaló az emlékházban, csak az a konyha, szegények konyhája, annál több a városban, merész fekvésében, ütemes zsivajában, a Salzach vizének és partjainak eleven hömpölygésében. Mozart szobra is itt áll a közelben, de elevenebb emlékműve a zeneszerzőnek maga a város. És elgondolom, hogy csak a geometria ismer összemérhetetlen mennyiségeket, de egy dallam kifejezheti egy város képét, és egy városkép tökéletesen fedhet egy dallamot. Talán a Kis éji zenét, talán egyebet, és nem véletlen, hogy Mozart ebben a városban született, ebben az utcában, amely keskenyen ütközik a hegyoldalnak, bár az is lehetséges, hogy a városkép idomult azóta a dallamhoz, hogy kegyelettel igazodott hozzá.
Továbbá igaz lehet mind a két feltevés, sőt még egy esetleges harmadik is, amely mindkettőnek ellentmond — minden igaz lehet ott, ahol hangtalan muzsikát remegtet a levegő, dallamok bujkálnak a kiugró sziklák közt és bennünk is, nem tudom miért lehangolt és nem tudom miért felszabadult
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.
