Minap a Colosseum megrongált épületét nézegettem a vonaton – persze képesújságban –, mikor is a mellettem illő utas belepillantott a lapba, kissé eltűnődött, majd így szólt:
– Azért nem is olyan rossz, ugye? Én csináltam…
Mondanom sem kell, hogy meghökkentem. De útitársam ezt vagy nem észlelte, vagy rá sem hederített, mert zavartalanul folytatta:
– Persze azzal a csekély ötvenezres férőhellyel kissé lemarad a maiak mögött. De vegye tekintetbe, hogy egyik első munkám.
Mit lehet erre válaszolni? Semmit. De szomszédom szemlátomást nem is várt választ, mert így fűzte tovább a szót:
– Tetszik tudni, unatkoztam. Állatian unatkoztam. Akkor jutott eszembe ez a körkörös micsoda homokos poronddal, hogy mondok ott majd egy csomó érdekes dolgot meg lehet rendezni. És meg is rendeztem. Például olyan igazi, látványos viaskodást. Ahol ember küzd emberrel, vagy ember az állattal. Mondhatom, kolosszális volt – ha már egyszer a Colosseumban zajlott. De nem is maradt üres hely szinte soha…
Az én emberem most szünetet tartott, és elmerengve legeltette tekintetét a kinti tájon. Majd ismét megszólalt:
– Nem is tudom, miért mondom el mindezt. Talán, hogy könnyebben teljen az idő. Igen, aztán emlékszem, nagyon kevés időm volt, sokáig be sem tettem a lábam az amfiteátrumba.
Tudja, a népvándorlás, tatárjárás, törökdúlás meg annyi minden. Például, mikor Az utolsó vacsorán dolgozgattam, s akkortájt Indiába is át kellett ruccannom, de én Amerikában kötöttem ki, mint manapság, mikor eltérítik az embert. Aztán azon is sokat törtem a fejem, hogy miért emelgeti a gőz a teáskanna fedelét, tudja ez akkoriban volt, amikor összementem bizonyos XVI. Lajossal, de meg is keserülte az ipse. Aztán csináltam kisebb forradalmakat is, például esernyőst, és újra nagyobbakat, egyszer meg egy atomot is széjjelszedtem. Hogy ne is beszéljek a világháborúkról, holdutazásokról…
Most jöttem csak rá, hogy az én emberem voltaképp „az ember“. Aki, íme, így folytatta:
– Közben, mondom, teljesen megfeledkeztem a Colosseumról. S mire mintegy tizenkilenc évszázad múltán eszembe jutott, hát nem szétszedték a huligánok? Képzelje, abból építették a Farnesét meg a Palazzo di Veneziát! Az én cirkuszomból! Persze, másikat kellett építenem, nagyot, sőt sokat – újabb viaskodásokra. S megint összeengedtem embert az emberrel, embert az állattal. Csak annyi a különbség, hogy az emberek közti harc ma már nem az utolsó csepp vérig megy, hanem esetleg a másodikig, ha pedig állatról – bikáról – van szó, újabban az emberrel tartok. Mert azért én is fejlődtem közben…
Igen, ez az „ember“, kétségkívül az.
Ha nem is a nagybetűs, de elég jól ki lehet jönni vele a lelátón, ha történetesen nem a másik csapatnak szurkol.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.
