Ki tudja, mikor nyomták ki utoljára azt, hogy „Vecsernyére szól a harang szelíd, szavú, hívogató hangja”? Gondolom, legalább egy világháború vonult már el azóta. Hát azt, hogy „Jártam ablakod alatt egy holdvilágos éjjel“? Azóta meg éppenséggel kettő is. De nézzük csak meg pontosabban! Alighanem 1903-ban jelent meg utoljára. Írta Bozzay Pál. Antológiába valónak ítélte: Endrődi Sándor.
És mégis, azóta is „imádkozik az istenhez fűfalombos kicsiny falu papja“, de szemlátomást hiába, mert „csak amit én elvesztettem, azt nem tudja többé visszakérni“. És akkor az ember hiába vár a keresztútnál, mert vágyának hintája végül is Nélküle jön vissza. Ez már így van.
De hogy jön ahhoz Bozzay Pál, hogy a késő utókor könyv nélkül tudja, ha csak a verse első szakaszát is. Rajta kívül még csak Petőfit tudja könyv nélkül, igaz, hogy tőle sokkal többet, meg talán-talán Vörösmarty bordalát a Czillei és a Hunyadiakhoz. Hát akkor hogy jön hozzá Bozzay Pál?
Mit felelnénk, ha megkérdezné valaki: hogyan sáfárkodtatok a XIX. századdal? Azt felelnők szemrebbenés nélkül: megvan belőle sértetlenül Petőfi, Vörösmarty és Bozzay Pál. És a huszadik századból több tucat teljesen névtelen cégér szerző, akit százezrek tudnak betéve, olyan százezrek, akiknek négyötöde József Attilának egyetlen sorát sem tudja idézni.
Mert voltaképp így jelentkezik a költészet igénye a legszélesebbnek nevezett tömegekben. A dallam igényével együtt. De így aztán nagyon erős. És az emlékezőtehetsége elpusztíthatatlan. Ha a messzi jövőben három magyar ajkú űrutas kiköt valamely távoli bolygón, egyik este talán még ott is eléneklik, hogy „van egy szőke asszony, piros, mint a rózsa …“
Itt valahol az történt, hogy a lőrének nem kellett cégér, a jó bornak pedig hiába tesszük ki.
Nem bánom, vitatkozzunk nyugodtan a költészet válságáról, arról hogy a kötött forma voltaképp már elavult, no persze, vitatkozzunk csak, de amikor belefáradunk, és betérünk egy vendéglőbe, s a disznósültet egynémely fröccsökkel is leöblítjük – akkor hol az a muzsikus, aki a fülünkbe húzza a kötött formát?
Mégpedig azt, hogy: Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült…
Aminél szebb aligha akad kerek e világon. Pedig nem Bozzay Pál írta. Igaz, hogy nem is lehet cifrázni…
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.