Bocsánatot kérek, hogy ezt megírom. Bevallom: sokáig töprengtem is. Megírjam, ne írjam? Mert egyrészt apróság, másrészt magánügy. Végül is úgy döntöttem, hogy megírom, mert nem az íróember, hanem az olvasó magánügye.
Van egy régi anekdota arról a foglalkozás nélküli polgárról, aki egyebet nem tudván feltüntetni a névjegyén, ezt nyomatta rá: a Reggeli Újság előfizetője. Ez volt az egyetlen címe, foglalkozása, méltósága. Mármost én is előfizető vagyok. S hogy ez mennyire nem méltóság, azt tapasztalatból tudom.
Az előfizető valaha régen dédelgetett kedvence volt a lapnak. Megkülönböztetett tisztelet járt ki neki. Még ajándékokkal is elhalmozták: ingyen vagy nagyon olcsón postázott díszkötésű vagy kevésbé díszkötésű könyvekkel. Szelvényeket vághatott ki a maga lapjából, s azok valamire feljogosították. De az alapvető joga az volt, hogy idejében és mindenki előtt hozzájuthatott az újsághoz.
Olyan korban élünk, amely számos előjogot – igen helyesen – törölt, megszüntetett. Ezt én mélyen átéreztem, és – mint az egykori úriembernek a foglalkozása – nekem sem lévén más előjogom, mint amely az előfizetőket illeti meg, hát ezekről mondtam le. Könnyű szívvel és a kor szellemének kijáró készséggel.
Mert ha nem lesz, akkor nem lesz. Nem lesz több Napóleon-album, kicsinyített bronzszobor, ajándékregény. Hát annyi baj legyen! Azt viszont nehezebben viseltem már el, hogy a sajtótermékek terjesztését a posta vállalta magára, s a posta engem, úgy látszik, nem szeret eléggé. Hogy a kedvemben járjon, arról már szó sincs. Hogy figyelmességgel halmozzon el, arról sem.
De legalább a lapokat hozná idejében! Hát már ez sincs. Aki korán reggel hozzá akar jutni a laphoz, az kimegy az utcára és megveszi. Mert ha előfizető, esetleg csak a második körútja alkalmával hozza ki a postás. Mert előbb a bódékat, trafikokat látják el, s csak azután az előfizetőket. Még szép, hogy marad nekik is. Arra is volt már példa, hogy csak másnap jött meg a lap. Mert késett, és aznap már nem volt több körútja a postásnak.
Én nyilván mégis aznap olvastam el. Megvettem az utcasarkon. Nem is látok én ebben semmi kivetnivalót. Csak elfog az irigység, valahányszor megpillantom valamelyik ismerősöm zsebében a lapomat. Amely nekem még nincs meg – mert előfizető vagyok. Mondom, nem látok semmi kivetnivalót ebben. Csak azokban a hirdetésekben, amelyek úgy kezdődnek, hogy „újítsa meg idejében…“ De még ezért is bocsánatot kérek.
Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.
