Pompeo Batoni Önarckép 1773 – 1774 Galleria degli Uffizi, Florence
Pompeo Batoni képe, amelyet Bécsben láttam a tavalyi nyár utolsó napjaiban, nincs többé. Nem tulajdonították el a műkincsek szorgos tolvajai – Olaszországban mostanság már háromóránként tüntetnek el valamit –, és olyan vandál támadás sem érte, mint a Pietát. Hanem elmosta az eső, és a reneszánszot visszaidéző színei egymással elkeveredve csorogtak alá valamely csatornanyílás rácsai felé.
Pedig mestermunka volt, és kissé meg is lepett, amikor megpillantottam. Mert az útitervben más képek szerepeltek. Elsősorban a müncheni régi képtár világhírű vásznai: Dürer és Rembrandt önarcképe, Hals, Crünewald, Grien és Cranach, meg a spanyolok, Greco, Goya és Murillo, az olaszok közül is sokkal inkább Botticelli vagy az angyali Fiesole. Akikről, ha nem a hozzáértés, de legalább az elragadtatás hangján illik szólanom.
Pompeo Batoninak épphogy csak a nevét hallottam. A művészettörténetek többnyire a „jók voltak még“ cégért függelékbe száműzik, s ritka az olyan, amely rászán három sort. Hogy azt mondja: 1708–1787, Rafael követője, pápák és uralkodók keresett arcképfestője, kissé rokokó, kissé akadémikus és ennyi.
A tékozló fiú című képét nem is említik. Azt sem tudom, hogy hol lehet. Csak azt tudom, hogy hol volt. Bécsben, a járdán. A Maria Hilferstrasse és a Rahlgasse sarkán A Burg közvetlen közelében. Mert ott legnagyobb a forgalom. Ott számíthatott némi feltűnésre.
És némi támogatásra. Az utóbbit egy sapka képviselte, s egy felirat a kép alatt: „Kérem szíves támogatásukat, hogy folytathassam a tanulmányaimat.“ A kép szerintem tökéletes volt, a színezése gazdag, és megesküdtem volna rá, hogy a 18. században készült, ha akkor egyáltalán lett volna aszfalt.
De a kép másolója még mindig talált rajta kiigazítanivalót. A kép másolója, akinek a nevét nem tudom, de aki vonásait tekintve a Casablanca és Kalkutta közti sok ezer kilométeres vízszintes bármely pontjáról származhatott. Aki messzebbről jött, mint én, hogy – ki tudja, miért – éppen Batonit másolja a nyárvégi bécsi aszfaltra.
A sapkában gyéren gyűlt az aprópénz. A legkisebb címletű bizonyára az enyém volt. Vajon kihúzta-e tavaszig ezekből a sovány mecénásfillérekből az utcasarkon guggoló diák?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.