Bocsánat a bolondos címért, de hiszen bolondos könyvet fordítottam – szinte azt mondtam, hogy a minap, de van annak már két esztendeje is, mert annyi ideig tart, amíg 46 gépelt oldal a szerkesztő asztaláról a könyvesboltba kerül, ha a Ion Creangă adja ki.
Mondom, bolondos könyv a Schilda város polgárai, ősrégi német népi könyv, arról szól, hogy ezek a polgárok megunták az ő nagy bölcsességüket, mert a királyok és a hercegek csak közülük választottak tanácsost, s közben otthon végromlás fenyegette a gazdaságukat, erre elhatározták, hogy ezután pedig balgákká lesznek, ha ezen az áron otthon maradhatnak. Igyekeztem a fordulatos történeteket ízesen tálalni, hiszen Az én első könyvem sorozatban jelennek meg, és senkinek az első könyve ne legyen száraz vagy unalmas.
Aztán én is megkaptam az első könyvet, találomra felnyitottam a 80. oldalon, ez pedig úgy kezdődött, hogy: Miközben a császár elutazott… Ejnye, mondtam én, bizonyára géphiba, nyilván arról van szó, hogy miután a császár elutazott, hát szó, ami szó, jobban át kéne néznem a kézirataimat – de nini, lejjebb siklik a tekintetem, s azt olvasom, hogy a pénzből (amit a császár hagyott a schildaiaknak) „csak semmiség maradt.” Mire előkotrom a fiók aljáról a másolatot – hát persze, hogy azt írtam: „már csak kevés maradt”. Lám, lám, ha a gyerekek első könyvéről van szó, akkor a kiadó is igényesebb, és irgalmatlanul kiirtja a kéziratból a nyelvi botlásokat. Ezen aztán felbuzdulok. hiszen soha ilyen jó alkalmat az okulásra, és összehasonlítom a gépelt szöveget a nyomtatottal. Ilyetén módon bukkanok rá a balgaság népi krónikájában sok saját balgaságomra, amely figyelmes szerkesztő híján (Petre Iudith – sic!) bizony 11 ezer gyerek első könyvében benne maradt volna. De szerencsére nem maradt, és – ismétlem – nekem is okulásomul szolgált az összehasonlítás.
Megtudtam például, milyen helytelen, ha azt írom, hogy „… szolgáló és béres minden teendőt szorgosabban végez” –, amikor azt kellett volna írnom, hogy „szorgalmasabban”. Igaz, hogy így ripityára ment a kis verses betét ritmusa, viszont nem esett csorba a nyelvhelyességen. Ám tévednék, ha azt hinném, hogy a nyelvben merev szabályok uralkodnak. Lám, egyebütt én írtam azt, hogy „szorgalmas”, de ez prózában már nem megy, nyilván ki is javították „szorgos”-ra. A 11. oldalon pedig így kezdődik egy mondat : „Ezért úgy vélem, nekünk mindannyiunknak, férfiaknak, asszonyoknak és gyerekeknek, öregeknek és fiataloknak a legcsudálatosabb és a legkülönösebb ostobaságokat kell elkövetnünk…” Ezt az ostobaságét a kiadó szerencsére észrevette, és következetesen kihúzta a sok nak-nek-et, jeléül annak, hogy a jövőben nem szabad több ilyet elkövetnünk, mármint nekünk, írók és fordítók. Aztán a fatörzsek! Hogy is képzeltem el, hogy egy fatörzs „egyre sebesebben száguldott le a lejtőn, amíg odalent csöndesen meg nem pihent a többi mellett”. Először is fölösleges a „le”. Aztán pedig nem „csöndesen”, hanem „szépszerével”. És baj van a többi fatörzzsel is. Igaz, hogy a többit a hátán vitte le a schildai gyülekezet, de ezt még sem kell ilyen durván leírni, mert mennyivel szebb úgy mondani, hogy „lefuvarozta” (uo.) „Öröm és bátorság dagasztotta a keblüket” mikor ezt véghez vitték.
Hogy a fatörzseket ezután gerendává és deszkává „fűrészelték fel”, azt ismét túlzásnak érzi a szerkesztő, legalábbis az igekötőt el is hagyja. Ugyanott nem ért vele egyet, hogy az épülő városháza falán szénásszekérnyi kaput „hagytak” a schildaiak. Szerinte „vágtak”. Utána pedig nem azért futottak szaporán a kocsmába, hogy „minél hosszabban elidőzhessenek az asztal mellett”, hanem hogy „bővebben időzhessenek” (27. old.)
Csak kettőt kell továbblapoznom, rögvest ismét okulok. Mert azt mondja az eredeti, hogy „szegény nagyanyám nagyapja testvérbátyának a fia”. Beismerem, hogy ezt elég gépiesen fordítottam, de a szerkesztő szerencsére észrevette, és kijavította a „nagyanyám”-at „nagyapám”-ra. (30.old.) Kétszer is. De aztán megunta, mert még hétszer kellett volna – és a szerkesztő is csak ember. Nemde?
Így jutunk el a 38-39. oldalig – hogy ezekből kellően okultam, az a címből is kitetszik. Mert be kell ismernem – töredelmesen –, hogy az én gyarló elképzelésem szerint a pallért „felfogadták”. Most már tudom, hogy egyszerűen csak „elfogadták” – mármint a pallért, aki maga is hibásan beszélt, méghozzá így: „– Most már bent van a napvilág a városháza épületében, és ott is hagyhatjátok, amíg kedvetek tartja”. Ez nyilván nem maradhatott így, ki is javítódott, s lett belőle „kedvetek akarja”.
Van viszont egy dolog, amelyben még mindig nem látok világosan. Úgy is mondhatnám, hogy mardos a kétség. Valóban helytelen volt „a császár fiának az asztaláról” szólnom, és valóban jobb megoldás-e az, hogy „a császár asztalánál”? Tény, hogy a szerkesztő változata egyszerűbb. Ezzel szemben restellem, hogy ugyanannál az asztalnál „hideg aludttej”-ről szóltam. A „hűtött aludttej” csakugyan sokkal jobb.
Következik az a jelenet, amelynek során a schildaiak nem ismernek rá a saját lábukra (pardon – „lábaikra”), és mindenki attól fél. hogy „a társa az ő lábán megy el, vagy éppenséggel ő maga távozik a más lábán”. Köszönet és hála az éber szerkesztőnek. aki ezt a „más lábán”-t kijavította úgy, hogy „ő maga távozik a másik lábán”.
És köszönet a rákért is, amely betévedt Schilda városába, s ott (szerintem háromszor is, betolakodónak tekintették. A szerkesztő ezt is észrevette, és kijavította „tolakodó”-ra. Sajnos csak kétszer. A rákot, amelynek a schildaiak szerint a feje „a farka hegyében van” – holott most már világos, hogy „a farok hegyében”. Talán elég is lesz.
Sorolhatnám még tucatjával – ám jobban teszem, ha jómagam igyekszem alaposabban okulni a hibáimból, tévedéseimből. Bár azt is tudhatnám, hogy ezen a téren végesek a képességeim. Tudhatnám magából a lefordított könyvből is, amelynek 134. lapja imigyen int: „… a dolgok rendje az, hogy a bölcsesség nem harapózhatik el túlon-túl, és nem győzheti le, nem fojthatja el a balgaságot”.
Vajon tanulnak-e belőle eleget azok a tizenegyezrek, akiknek ez az első könyvük?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.
