Gyermekkori jóbarátom, néhai jó Robinson Crusoe históriáját kellett nemrég gyérülő hajjal és az Előre Kiskönyvtára szerkesztőjeként újraolvasnom nem kicsiny gyönyörűséggel, s közben olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, amelyeket az irodalomesztéták alighanem periférikusoknak ítélnek majd, de amelyeket nem átallok egy nyúlfarknyi jegyzet erejéig szóvátenni.
Máris azon kapom rajta magamat, hogy az eddigiekből egyes olvasók joggal tarthatják Robinsont elfelejtett regényhősnek, s ugyancsak joggal csóválhatják meg a fejüket – de nem, nem róla van szó, illetve egy kicsit róla is, mármint Robinsonról, a fazekasmesterről, akinek annyi fejtörést okozott a köcsögök máza, meg Robinsonról, a kénytelen hajóácsról, kénytelen szántóvetőről, és a többi, és a többi. Voltaképp a munkáról, a munka folyamatáról, amelyet ma már százfelé szakosított szakkönyvek taglalnak, de amelynek, íme, a világ egyik legnépszerűbb könyvének az írója sem átallott tetemes helyet biztosítani a regényben.
Meg aztán ott van Jules Verne Rejtelmes szigete is, hát bizony elejétől a végéig a munkáról szól, kissé naivan és hihetetlenül, mert az mégiscsak túlzás, hogy – ha nem csal az emlékezetem – egyszál bicskából és egy optikai lencséből kohóipart lehet teremteni, de végül is a könyv szinte csak erről szól, és nem bukott meg és mintegy száz éve már számos nyelven számtalan kiadásnak örvend.
Persze az már meghökkentő túlzás lenne, ha én most a költészettel is előhozakodnám, pedig megtehetném, mert példa akad rá bőven, ám maradjunk csak a regénynél, amelynek íme, egyik hősétől mintha el kellene búcsúznunk, mert hiába űznek a regény szereplői különb-különb mesterségeket, azokat legfönnebb, ha megemlíti a szerző, bár hovatovább ezt sem érzi már kötelezőnek, de hogy ki mit, miért és hogyan hoz létre az anyagi világ dolgai közül, arról vajmi keveset tudtunk meg. És elég jócskán akad már olyan könyv, amelynek hőséről egy ötszáz évvel utánunk megszületendő kritikus csak annyit állapíthat meg, hogy az illető alighanem naplopó volt.
És hogy menten el is hárítsam a végletekbe esés gyanúját, ünnepélyesen kijelentem: amit hiányolok, nem minden irodalmi műből hiányolom, másrészt el tudok képzelni olyan regényt, amelyben még zavarna is a hajánál fogva beléráncigált munkafolyamat. De ha sehol sem találok semmit, bennem fogan meg egy egészen más természetű és sajnos alapos gyanú. Az, hogy a szerző, ha lényegesnek tartaná is a dolgot, egyszerűen nem ért hozzá…
Megjelent A Hét II. évfolyama 43. számában, 1971. október 22-én.
