Egy svéd állatkertről tudtuk meg azt, hogy – szégyen ide, szégyen oda – szorongató anyagi gondokkal küzd. Meg azt is, hogy a bajt eléggé szokatlan módon igyekszik orvosolni. Ugyanis festményeket árul. Festményeket árul drága pénzen, s ezeket a festményeket a borsos ár ellenére a látogatók meg is veszik, és az intézmény igazgatósága a befolyt összegekből fedezi az állatkert lakóinak változatos és nem megvetendő mennyiségű élelmiszer-szükségleteit. Húst, szénát, magvakat, kinek-kinek az étrendje szerint.
A hír eléggé meghökkentő. Még kissé hihetetlen is. Hogy aszondja, a képzőművészet el tudja tartani a zoológiát. Festő a krokodilust. Csendélet az akváriumot. No persze, ha nem olvassuk el végig a tudósítást. Ha nem értesülünk róla, hogy kik az illető festők. A képzőművészetnek ilyen kapós és ilyen önzetlen művelői. Aki meg akarja keresni őket, annak nem kell messzire mennie. Könnyen rájuk talál az egyik számozott sétányon. Az egyik számozott sétány számozott ketrecében. Hát az már más! Mert kinek van ma már pénze egy Raffaelre? A kortárs festőkkel pedig, ki tudja, hogy állunk – talán lesz belőlük valami, talán nem. S ezt legkevésbé a nagyközönség tudja eldönteni. Ám a majmokkal más a helyzet. Az ő festményeik rögtön kamatoznak. Meg lehet mutatni őket a vendégeknek. El lehet töprengeni fölöttük. S közben az ember még azzal is melengetheti a szíve tájékát, hogy nagy jót tett. Egy közhasznú intézményt mentett meg az éhhaláltól.
A legrokonszenvesebbek az egész ügyben a csimpánzok. Kell hogy érezzenek valamit szorgalmas mázolgatás közben. A családfenntartás, a közösség fenntartása fölötti büszkeséget. És akkor bizonyára tehetségük legjavát adják. És a kondorkeselyű is bizonyára hálásan marcangolja a véres csülköt, a zebra hálásan ropogtatta a friss szénát. És a jászlak, vályúk, madáretetők felett ott lebeg a múzsák megbékélt szelleme.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában 1972. november 10-én.