Nem szeretek magamról beszélni azon a címen, hogy közügyről szólok, és meg is fogom kísérelni, hogy ne magamról beszéljek. Magamról csak annyit, hogy tavaly márciusban Nina Cassiannal és Arnold Hauserrel és Lászlóffy Aladárral és másokkal részt vettem azon a temesvári irodalmi délutánon, amelyet az Igaz Szó szervezett.
Magamról csak annyit, hogy Egy vers egyedül című írásomat olvastam fel, és csak annyit, hogy milyen jólesett, amikor egy temesvári német kislány megírta németül Bukarestbe Anemone Latzinának — akiről nem tudhatta, hogy ezt el fogja mesélni nekem —, mennyire tetszett neki az a vers a versről, amely egyedül jár az utcán, és szavalja önmagát. (Talán ezért is fogom következő kötetem címéül választani.)
És magamról még csak annyit, hogy temesvári vagyok, és ezért különösen meghatott az ottani irodalmi délután egészen rendkívüli testvéri légköre és kirobbanó sikere. De egy szót sem tovább magamról.
Még eddig is jobb lett volna, ha a más verséről számolhatok be, arról, hogy a más verse mennyire tetszett a más anyanyelvű hallgatónak. És említeni is még csak annyit említenék meg, hogy amikor szokás szerint vendéglői ebéd közben meg hánytuk-vetettük a tapasztaltakat (Hajdú Győző is ott volt meg Farkas Árpád is), megállapítottuk, hogy a közönség élménye mekkora élményünk volt nekünk is, hogy a testvériség jegyében fogant és irodalmi érdeklődéstől túlfűtött vendégszereplésünk mennyire rejt magában egykis bűntudatot is, hogy ebbe a nagyon messzi városba milyen rég nem látogattunk el, s hogy mennyire van benne a parancsoló ösztönzés is, hogy ide még eljöjjünk –„ide” mondták a többiek, „haza”, gondoltam én – s akkor persze hamar megszületett a fogadalom is: minél előbb megismételni ezt a szép, ezt a felejthetetlen estét.
Hát azért mondom, és most már ugye valóban látják, hogy nem magamról beszélek, „haza” is csak annyiból beszélek, hogy ott születtem, hát azért mondom, hogy most már napokon belül kerek egy esztendeje lesz annak, hogy mi ezt ott megfogadtuk. Hát csak azért mondom…
Mert a huszadik század emberének zsebnaptára van ugyebár, abba bele-belenézhet, és még bele is jegyezhet, ha úgy tartja kedve. Én egyébként csak a meghívást várom.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.