Már az elején úgy döntöttem, hogy – ha nem muszáj – nem említek neveket. És miért lenne muszáj? Nehogy valaki ártatlant üssön tarkón a találomra elhajított kő? De ki van itt még ártatlan, kérem?
Jó, jó, hiszen éppen mi követelőztünk még a jó múltkoriban, hogy ideje lenne felújítani a színvonalas versmondás nemes hagyományát, és gyakorolni is. Köszönjük, megtörtént. Ma már sem versmondásban, sem színvonalban nem szenvedünk hiányt. Csakhogy…
Csakhogy… a kakas rúgja meg, hogy lehet ezt finoman megfogalmazni, hogy sem érdesen sértőnek ne tűnjék, sem pedig valamely szakmai fölény hamis látszatát ne keltse. Esetleg így:
Kedves színész barátaink, köszönjük a színvonalas versmondást, köszönjük József Attilát és Baude laire-t, köszönjük Sorescut, Kányádit és Voznyeszenszkijt, köszönjük az átélést, a belső tüzet és főleg a belső tűz kifelé lobogtatását, érzés és hangulat, megrendülés és felszabadult öröm hús-vér megjelenítését, köszönjük a döbbenetét és a borzongást, köszönjük a szárnyakat, amelyek ott simultak a verssorokban, s amelyek általatok magasabbra törhetnek a levegőégben, de a leírott és öröknek rendeltetett – vagy remélt – szót ne bolygassátok, ne cseréljétek fel, ne helyettesítsétek be.
Panaszkodtam én már élőszóval is, de csak legyintettek. Lényegtelen – mondták. Mi a lényegtelen, könyörgök? A költészet? A vers? Az egész vagy csak a külső formája? A rím? – mert olykor az is megsínyli az adjusztálást. „Ejnye, mi az istennyila – üres már a ládafia?“ – kérdi a költő, ha nem is a legszebb, de mindenképp a legtermészetesebben hangzó sorpárjában. Hát mondhatom én az „istennyila“ helyett, hogy „kutyafüle“? Nem kéne-e inkább belenyugodnunk abba, hogy a magyar költészet és a műfordítás-irodalom meg van írva, illetve le van fordítva, és nem is rosszul, de legalább úgy, hogy némi jóindulattal véglegesnek lehet tekinteni?
Egyébként aligha akad szavaló, aki kitartana mellette, hogy az át-költött sor úgy jobb, ahogy ő átköltötte – inkább bevallja, hogy felületes volt, hogy túlzottan – és indokolatlanul – bízott az emlékezés gyarló képességében.
Igaz ugyan, hogy „verba volant“, de az is igaz, hogy éppen erről van szó: büszkébben, méltóságteljesebben szállnak azok a szavak, ha sértetlenül szállnak.
