Tavasszal Temesvárott jártamkor egy igénytelennek tetsző kis könyv esett a kezembe. El is fért benne, hisz kisebb volt a tenyeremnél. „A távozó“-nak, Lányi Sarolta verseskönyvének (azóta megnéztem, hogy a második) főleg a címlapján álló évszám ragadta meg a figyelmemet: 1914. Ez a kereken hatvanesztendős dátum, az első világháború kitörésének esztendeje. Ha másért nem, ezért már okvetlenül bele kellett lapoznom.
Finom, de határozott vonású kis verseket vehettem számba. Ezeknek olvastán szólhatott Ady „nővéreiről, a verselő asszonyokról“. Íme, a kései s a még annál is késeibb recenzió helyett négy sor:
…Lám, így gyötörjük egymást játszva mi,
Mindent tudunk, de egyet elfeledtünk,
Vagy tán nem is tudtunk mi játszani.
Mosolytalan lebeg a lét felettünk…
A versek alatt egy-két évszám, még csak nem is időrendben: 1908, 1913, 1909. És végül egy pontos dátum: 1914. július 10. Rádöbbenek, hogy ez az első nagy világégés legküszöbén volt. Három hét múltán már fekete füsttel lobogott Európa. Ehhez látnoki erővel szól maga a költemény:
Akarni ember, merészen, szilárdan,
megtenni azt, mit kigondolni féltél,
ez a szabad nyár a tiéd még, siess,
mert jön a börtön, a hideg, sötét tél.
Meg is jött: három héttel és alig egy lappal odébb. A Szegénylegények című versnek már nincs évszáma. Kezdődni megtévesztően úgy kezdődik, mint a kor jó néhány hamis mámorban megmártózott verse: „Hej, tarka, cifra májusfák, / dúsbokrétás legények, / hulljon rátok, kísérjen el / virág, szerencse, ének!“ Hát így, egyik lapról a másikra állt volna be a költőnő az elkábított hozsannázók közé? Nem, mert rögtön utána kimondja – s méghozzá milyen erőteljesen! –, hogy ezeket a boldog és szép és szent szegénylegényeket miért tartja boldognak:
Elmúlni s meg nem érni,
hogy kedvesünk megölték,
elmúlni s kábán meg nem élni
világunk rombadőltét,
inkább feküdni halva,
hol fül már meg nem hallja:
hogy sír az elgyötört nép.
Inkább feküdni holtan
mészszemfedős gödörben,
mint félni, élni, élve ölni
a vészes, véres ködben…
Kerek hatvan esztendő távolából elkötelezett költészet és elkötelezett emberség milyen gyönyörű üzenete ért el hozzám merő véletlenségből!
Megjelent A Hét V. évfolyama 36. számában, 1974. szeptember 6-án.
