Mondottam már, hogy nem tudnék meglenni a kézikönyveim nélkül. Megszereztem például tavaly előtt Münchenben a Fischer-kiadó 72-es almanachját , csak odanyúl az ember a polcra, és megtudja, hogy Malmőnek mennyi volt az utolsónépszámláláskor a lakossága, meg más ilyen, csak első látásra nélkülözhető adatokat. Ha Burma története érdekel – persze dióhéjban – a Nemzetközi Almanachot ütöm fel.
A legszerényebben a zsebnaptárak oldják meg a kérdést, többnyire „A világ országai“ címszó alatt: kiterjedés, lakosság, főváros — jobbadán csak ennyi. Egyre újabb országok bukkannak fel a térképen s teszik gyors ütemben elavultakká azokat a térképeket, amelyeken még nem bukkannak fel.
Ilyenformán az utánanézés és a szűkszavú információigénye ugyancsak kapóssá teszi az efféle összefoglaló munkákat.
Persze, aki többre kíváncsi, útleírást olvas. De bízhatunk-e fenntartás nélkül az utazó szavahihetőségében, abban, hogy csakugyan a lényeget látta-e meg és azt rögzítette? És egyáltalán, rögzíthető-e a lényeg?
Mostanában egy antológiát szerkesztgetek gondolatban. A világ népeit foglalná magába országok vagy az általuk lakottországrészek, partvidékek, sivatagok, szigetek szerint. Vajon hányat kellene fölvenni? Néhány százat minden bizonnyal – talán még többet is. És mivel? Hogy az arc körvonalai minél hívebbek legyenek.
Elsőbben is egy népmesét tennék be mindegyiktől. Azt hiszem, hogy egy jól megválasztott népmese többet mondana nekem a szingalézekről, mint Ceylon története dióhéjban. Meg esetleg egy népballadát magyarul válogathatnánk a Kádár Kata, a Kőmíves Kelemen és a Júlia, szépleány között, románnak mindenképp a Miorița kerülne be. És ha volna hely egy művelt költeménynek is, betehetnők magyarnak A vén cigányt, románnak természetesen a Luceafarult. németnek a Loreleyt vagy Goethét, Schillert – ezt még ne hamarkodjuk el. És ha megkérdezné valaki, hogy „hol is van az a Malájföld“, rögtön meg lehetne mondani, hogy az ott van, ahol a kicsi gyémánt gyíkocska elvezette a világszép legényt a világszép leány kunyhójába.
És kiadatnám ezt az antológiát minden nyelven – gondolatban mi sem könnyebb ennél – és kötelező olvasmánnyá tetetném az iskolában, ahol már van iskola, és talán hamarabb lenne ettől, ahol még nincs, és mindenképp többet tudnánk egymásról, mint tudunk eddig, és feltétlenül igazabbat.
Megjelent A Hét V. évfolyama 8. számában, 1974. február 22-én.
