Nem tudom, kit kellene megkérdezni, hogy szokás-e még az új épületek alapkövébe valamilyen okmányt, iratot, üzenetet beágyazni. De ha így van ma is, akkor ugyancsak akadhat írnivaló az építőiparon belül.
Ha sokallnák, kérhetnének segítséget is. Például az íróktól. Akiknek szívük legszebb álma, hogy az utókorhoz szóljanak. (Igaz, olvastam már olyan könyvet, hogy mindenestül alapkőbe kívánkozott: ötszáz év múlva talán megértette volna valaki.)
De most csak néhány sorra gondolok, prózára, három-négy csiszolt mondatra, egy-két versszakra. Talán jutná a képzelőerőnkből, létesíthetnénk esetleg szövetkezetet is, ahova befutnának a rendelések: két vegyipari kombinát, egy repülőállomás, nyolc iskola, egy tüdőszanatórium, három kutatóintézet, ötszázharminckét lakóház. Aztán nem lehetne finnyáskodni! Aki nem vállalja a bakterházat, toronyépületet sem kap!
Vajon meddig futná az erőnkből? És az eredetiségből? Mit lehet az immár nyolcadik iskola alapkövébe, valami újat megfogalmazni?
Lenne persze irigykedés is. A Kányádi Sanyi már megint egy néprajzi múzeumot kapott, én meg csak egy adóhivatalt. Volna aki a cirkuszt megvetően visszautasítaná, hogy az nem méltó hozzá. A vágóhídtól pedig a szelídebb lelkűek beteget jelentenének. Igaz, azt oda lehetne adni a kritikusoknak…
Aztán előfordulna bizonyára ilyesmi is: az alapot megásták, a daru, betonkeverő mind ott van, a gömbvasak kint rozsdásodnak és a cementraktárba befolyik az eső – de nem lehet megkezdeni a munkát, mert Topolya Tódor nem készült még el az epigrammal. Aztán kezdődnének az átiratok, vádaskodások, kiszállna a riporter, a tévé…
Lenne egészen finom munka is, ami után bárki megnyalhatná a tíz ujját. Például egy világítótorony.
A stréber a gyengébb minőségű épületet szimatolná ki. Hogy őt hamarabb megtalálják. S lenne, aki az apósát is becsempészné a halhatatlanságba.
Játsszunk még? Gondolom, hagyjuk itt abba.
A verseny egyébként így is folyik. Az építők és az íródeákok között. Folyik, amióta a világ fennáll. Colosseum kontra Horatius. Gondolom: döntetlen.
És gondolom, hogy ezt a döntetlent kétezer év után is tartani kéne.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában 1972. április 7-én.
