Hadd beszéljünk egyetlenegyszer arról, akiről nem beszélünk. Csak magunk közt, a szerkesztőségben, ott is szent borzadállyal.
Az írásbeliség megszállottjáról.
Aki rohamszerűen árasztja el suta fogalmazványaival a lapokat, folyóiratokat.
Kolozsvári kolléga jár nálam, és megpillant az asztal sarkán egy borítékot. Már a kézvonásról ráismer.
– Neked is küld? Mit?
Bevallom, hogy ötfelvonásos bölcselkedő drámát, amelyet nem tudni miért, de napilapban szeretne közölni. Körülbelül azzal a logikával, amellyel a tyúktenyésztés reformjáról szóló tanulmányát egy gyermeklapnak küldte be.
– És válaszolsz neki? – kérdi a barátom. Szégyenkezve vallom be a gyöngeségemet, hogy igen. De milyen jó érzés, amikor megtudom, hogy ezzel a szánalmas gyöngeséggel nemcsak engem vert meg a sors. A barátom is levelezik vele. Mintegy két esztendeje. Nehéz nem válaszolni neki. Mert akkor követelőző lesz és goromba. Megsértődik. Vagy elérzékenyül. Elmondja a családi helyzetét, a gyerekkorát, az álmait, a csalódásait, valamennyit, beleértve ezt az utolsót is, a legfájdalmasabbat, amelyet alulírott okozott. Vagy megfenyeget, hogy adandó alkalommal föl fog keresni.
Akkor már inkább válaszol az ember. Valami se hús, se hal biztatásfélét, hiszen nem lehet mindenkinek spártai jelleme. Megírja, hogy amit utoljára küldött, még nem egészen kiforrott, de azért reméljen, olvasson, tanuljon, dolgozzon. Meg más efféléket. Ami a teljes erkölcsi züllés eme fokán eszébe jut az embernek.
Pia fraus! – gondolom magamban, kegyes csalás, pedig tudom, hogy nem az. De mit csináljak, nem vagyok pszichiáter, és különben sem hiszem, hogy egy pszichiáter valami épkézlábat tudna neki válaszolni…
Sok évvel ezelőtt egyik kollégánk még ennél is tisztességtelenebbül oldotta meg a dilemmát. De meg is kapta a magáét.
Azt tette ugyanis, hogy valami verses förmedvényt átküldött egy másik lapnak, mondván, hogy annak a profiljába jobban beleillik az „írásmű”. S erről a szerzőt is értesítette.
Postafordultával visszakapta a verset és ráadásul két színdarabot. Mondanom sem kell, hogy olvashatatlant. És azt sem, hogy értesítette a szerzőket, mind a hármat…
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.