Aki lekerül kissé a bécsi Mariahilferstrasséról, illetve kiszakítja magát a nagyáruházak és üzletsorok bűvköréből, valahol a második sarkon fura épületet pillant meg. Az Eszterházy-park egyik csücskében négy vagy öt emeletnyi betontorony éktelenkedik, odafent a négy sarkában kiszögellő szárnyszerűségekkel, lényegében ablaktalanul, rútan és fenyegetően. Mintha valamely ismeretlen világból csöppent volna ide, más bolygóról, ahol elképesztőek a formák, fantasztikusak az épületek és titokzatos a rendeltetésük — noha jól tudjuk, hogy mindez a fantasztikum és titokzatosság csak a sci-fiket illusztráló rajzolók vagy a tudományos fantasztikus filmek díszlettervezőinek termékeny agyában született meg.
Az épületnek felirata is van, de téved, aki azt hiszi, hogy ez valamennyire is eloszlatja a körülötte lebegő homályt. Mert a felirat így hangzik: A Tenger Háza. Hogy miért van a tengernek épp az Eszterházy-parkban háza, és miért éppen ilyen, az csak fokozza a rejtelmet. Ezután viszont megnyugtató körülmények következnek. A fura épületnek csak ablaka nincs – kapuja viszont van. S a kapun belül, csöppet sem titokzatosan, jegyeket árulnak. Nem is drágákat. Vesz az ember egyet, és nekivág a szűkre méretezett lépcsőháznak – nem, még mindig nem kérdezte meg, hogy mi ez, hogy hol van, és hogy miért vették el a schillingjét. Nem kérdezi meg, mert nem akar vidékinek látszani, és egyébként is az a rögeszméje, hogy minél többre maga szeretne – felvilágosítás nélkül – rájönni. Hát itt aztán nem jön rá semmire. Legfönnebb arra, hogy a tenger mélyén valahol bohóchalak is élnek. És pöttyes halak, és szivárványosak, angolnak, amelyek itt elevenen vannak jelen a szűk emeletekbe torkolló szűk lépcsőházak végében — alig-alig elférő akváriumokban.
S akkor nincs más hátra, mikor kijön, csak meg kell tudakolnia ennek az építőanyag tekintetében leganyagpazarlóbb akváriumnak a titkát. És meg is tudja: az óriásbunkert a hitleri hadigépezet építette több társával egyetemben légvédelmi célokra. S noha iszonyú, sőt fertelmes, semmit sem lehet kezdeni vele, legkevésbé felrobbantani, mert az egész park és az egész negyed vele röpülne a levegőbe.
Így lett belőle A Tenger Háza, így lett belőle fantasztikum. És milyen jó, hogy az lett belőle. És milyen jó lesz, ha megmarad annak örök időkre.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.