Emlékszem, gyerekkoromban mekkora tisztelettel övezték a használati cikkeket, nagy általánosságban a tárgyakat. Ezt ma már sokan elavultnak tartják – különösen a fogyasztói társadalomban. Amely, úgy is lehetne mondani, a tárgyak iránti tiszteletlenségre épül.
Lehet, hogy az én fel-feltámadó nosztalgiám is mélységesen konzervatív. De az én gyerekkoromban nem tartottunk általában ollót a házban, hanem megvolt „az olló“, megvolt „a kávédaráló“, amely nagyanyáról unokára szállt, és talán soha meg nem bocsátotta volna, ha elpártolunk tőle. Igaz, hogy erre ritkán is adódott alkalom.
Mert a konyhai vekker például, amelynek a számlapján mozdony ékeskedett, mintha nem csupán mutatta volna az időt, hanem egyívású lett volna vele. Nem emlékszem, hogy valaki vásárolta volna, bizonyára kissé zajosan ketyegett már a születésemkor is, és arról sincs tudomásom, hogy kivonták a forgalomból. Én kerültem el otthonról – ő maradt. Nem úgy, mint a tetszetősebb kiállítású utódok, amelyek három-négy év múltán bedöglenek.
Tehát némileg a tárgyak is iparkodtak, hogy kiérdemeljék a tiszteletet, de lehet, hogy fordítva volt, lehet, hogy ez a tisztelet késztette őket arra, hogy jobban állják a sarat.
Kétségtelen, hogy ezek a tárgyak is gyárban születtek, mint a maiak, mégis mintha jobban megbecsültük volna bennük az emberi munkát. A maiakat viszont lélektelen ipari termékeknek tekintjük, talán ezért válunk meg könnyebben tőlük. Az olló, a hőmérő, a dugóhúzók – ritkán fogadtunk be újat a házba. Inkább ők fogadtak be minket. S ma már a gombolyag cukorspárgát is valahogy úgy képzelem el, hogy sohasem fogyott el egészen.
Az lenne a hiba, hogy olcsóbbak lettek ezek a tárgyak? De vajon mi az arány az áruk és az élettartamuk csökkenése között? Nos, mindebbe én már rég belenyugodtam volna, de a minap egy szemétláda tetején egy köteg könyvet láttam – félreérthetetlenül azért tették ki, hogy elvigye a szemetes. S nekem, aki kezdtem beletörődni abba, hogy a ruhakefe elvész (egyszerűen elvész!), és másik ruhakefét kell venni helyette (másik ruhakefét! mit szólt volna ehhez nagyanyám?) – ez már sok volt. Csak két címet láttam a tetején – nem eldobni való könyvek voltak. Biztosan másokat vesznek helyettük, hiszen olyan olcsók!
Hát csak ez volt a bögyömben, s most már határozottan érzem, hogy valami hiba történt. Már az elején. A fogkefét sem kellett volna eldobni. Gyerekkoromban azzal kentük a krémet a cipőre.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 42. számában, 1973. október 19-én.