Lovrinon túl mintha maga a mester vezényelte volna a felhőket. Perjámos felé sötét gomolyokká sűrűsödtek, és haragos fenyegetésként mosták el a látóhatár valószínűtlenül messzi vonalát. Balra viszont, nyugat felé vert arany diadallal sokszorozta az ég a búzatáblák ragyogását. Az út pedig acélszürkén futott a két árnyalatú táj közt a szülőház felé. A világ egyik nagy zeneszerzőjének szülőháza felé. Az évszázad egyik nagy zeneszerzőjének szülőháza felé. Aki ezt a fenyegető-feloldó végtelenséget nyugtalanítóan dübörgő, békességért esedező hangsorokká ötvözte.
Bartók Béla szülőháza felé igyekeztünk. Ország csücskében, nagy nemzetközi útvonalak ékében, és tőlük mégis félreesően oltalmazza a jog szerinti város csöppet sem urbánus csöndje. Kemény húsú ringlókat rejtenek a helység szélén a palánkok, de még nem értünk oda, még a központban vagyunk, ahol amilyen szerény, olyan meghitt múzeum őrzi túl a helyi népviseleten, az új ipari egységek makettjein és a környék ókori leletein (nagyszentmiklósi kincs) a századfordulós, fél tenyérben elférő fonográfot, amelynek parányi tölcsérébe hogy is fér bele az a hang, a rádióhullámok övezetét világméretekben betöltő és szinte szétfeszítő hang.
Dobozján, Bonn és Salzburg után így érünk be tíz hónap leforgása alatt Nagyszentmiklósra – Liszt, Beethoven és Mozart után Bartók Bélához. Hírhedett zenészéhez a világnak, ahogy ezt Lisztről mondta Vörösmarty, ahhoz, aki a mai nagyapák gyerekkorában s mai eszméink csecsemőkora előtt sokkal többet tudott tenni a népek testvériségéért, mint amennyit szólt róla, pedig egyebet sem mondott. Ahhoz aki innen indult, nem a múzeum miniatűr városközpontjából, hanem még a mai aszfaltos útnak is a végéről, attól is félreesően, ahol a felázott és újra megszikkadt föld libák nyomának furcsa rajzát őrzi, ahol kétnyelvűtábla hirdeti őt a szerény ház falán, amely ki, s a még szerényebb régi elé épült, a ma is földes padlatú elé.
Jólesett a vendégszerető készség, amellyel betessékeltek, pedig álmából, emlékkoszorú alatti álmából költöttük fel a ház lakóját, kissé szabadra tessékelt be, de jó szívvel – hát köszönet érte, persze Liszt uraméknál, Beethoven uraméknál, Mozart uraméknál már nem lakik senki, de talán szebb is így, annyi holt emlékszoba után eleven emberek eleven otthona, ki tudja, talán ő is ezt és így szeretné jobban, hogy a modernül beüvegezett ősi tornácon olykor varrógép kattog, Singer-varrógép, és valaki néha talán énekel is. Ki tudja?

Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.