Joggal panaszkodtunk egy időben a versmondás szép mesterségének elhanyagolása miatt. És joggal örvendünk neki, hogy ezen a téren rendbe jött a szénánk. Gyarapodnak a költészeti estek, délutánok, s a tévé is rászán olykor tíz percet arra, hogy a verssorokba ötvözött szépség szabadon kibontakozhassék, hogy borzongató élménnyé váljon nemcsak a veretes költői mondat és az, amit mond, hanem az értelmezés is, mindaz, amit a verssel azonosuló szavaló, ha nem is hozzáad a műhöz – és szerintem baj, ha hozzáad valamit –, hanem amit a teljesség igényével fel tud ragyogtatni belőle.
A versmondást sokan a színészi munka egyik mellékágának tekintik. Pedig nyilván nem az. Nem minden színész jó versmondó. És kitűnően szavalhat bárki olyan, akit öt percig sem lehet elviselni a színpadon. S mivel itt az egyéni teljesítmény előtt korlátlan lehetőségek állanak, a műkedvelők is több sikerrel – sőt versenyképesebben – művelhetnék, mint például a legföljebb közepesen, ám sokszor éppen csak elfogadhatóan előadott darabokat – főleg a nehezebbjét.
S nagyobb figyelemmel fordulhatnának az iskolák felé is. Mert ez az életkor a legmegfelelőbb a versmondásra, amely az irodalomtanításnak talán nélkülözhetetlen eszköze, az irodalom megszeretésének mindenképp, és nem utolsósorban a szép, hangsúlyos kötetlen beszédnek is.
Ezek mind a csíkszentdomokosi kis csaló kapcsán jutottak eszembe. Részt vettem tavaly egy egész sor iskolai szavalóversenyen, amelyet a Napsugár szerkesztősége szervezett. Eljutottunk Szentdomokosra is, és a napsütötte futballpályán, ahol a verseny folyt, egyszer csak odasündörgött mellém egy kislány, de akkora, hogy a futball-labda alighanem feldöntötte volna, mondván, hogy ő nekem megtanulta egy versemet, és ő azt szeretné elmondani. Hogy én ehhez mit szólok? Mit szóljak, elküldtem Vass Nagy Ágneshez, a szervezőhöz, és nem is hiába, mert rövid idő múltán szépen, takarosan el is mondta a verset.
A csalás csak később derült ki. Az, hogy a kislány nem nevezett be a versenyre (nem vették fel a versenyzők közé), s Ágneshez már azzal ment oda, hogy „a költő bácsi szeretné, ha ő ezt és ezt a verset elmondaná”. El is mondta, jutalmat is kapott.
Befér-e ez a kis szélhámosság a pia fraus, a kegyes csalás fogalmába? Vagy valami más latin nevet kellene keresni rá? Hogy a pedagógiát se érje sérelem, s mégse szaladjon ráncba a homlokunk…
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.