Két olyan jelképről szóltam eddig, amelyben az új alkotás egybefonódik a régivel – tegnap a holnappal. A harmadik, az utolsó olyan, hogy az csak törekvés formájában fűzi a meg nem lévőt a meglévőhöz.
Arról van szó, hogy az elmúlt idők építészeti, művészeti emlékeinek restaurálása mennyi pénzt, időt, hozzáértést, fáradságot és pepecselést igényel. De másként nem gyönyörködhetnénk a brassói Fekete Templom szobraiban, múzeumok világhírű s a megfeketedéstől vagy egyéb kórokozóktól megmentett vásznaiban.
Mert a munka rendkívül aprólékos, megfeszített figyelmet és odaadást igényel. S ha mindezt mégis tudatosan és bőkezűen rápazaroljuk, akkor mennyit kell a jövőre szánnunk? Magyarán: ha ekkora energia-ráfordítással igyekszünk minél hívebbé, szebbé és kifejezőbbé tenni a tegnap felénk fordított arcát – mennyit áldozunk arra, hogy az a másik arc is hű legyen, szép legyen, kifejező legyen, amelyet a ma fordít a holnap felé?
Nem, nem mindegy, hogy a gótikus csipke milyen hegyben végződött alul vagy felül. Hajszálpontosnak kell lennie a restaurátornak. De vajon a ma műalkotásán – szobron, képen, épületen, akármin, hiszen jelképben gondolkozunk – ugyanilyen feszült figyelemmel követjük minden aprócskavonal útját, hogy a formai részlet csorbája ne szeplősíthesse a tartalmi teljességet? Nem, nem feledkeztem meg arról, hogy ez egészen másfajta munka, itt nincs ezer részletpontosságot parancsoló képmás, nincs meg a vonalvezetés kényszerű, szinte már tudományosan kényszerű hűségigénye, de vajon mivel parancsol a restaurálandó mű, amikor parancsol, ha nem a művészi tökélyével, amit nevezhetek művészi igazságnak is, sőt csak úgy szabad neveznem – és íme, máris felbukkant a semmi helyén egy szövevényes vonalrendszer: igen, a ma alkotásának is a művészi igazság tökélyével kell hatnia, a vésőnek itt sem szabad megremegnie, az ecsetnek melléfutnia, a szónak dadognia – a mának és a holnapnak szánt alkotást éppolyan szigorú törvények kell hogy alakítsák, minta már meglévőt – a világ, az élet kifejezésének és előbbre mozdításának törvényei.
Mert arra is gondolni kell, hogy ama létrehozott mű is rászorulhat holnapután, valamikor, a restaurálok igényes aprólékosságára. Ha majd megérdemli azt. De megérdemelheti-e az aprólékos restaurálást az, ami eredetileg csak elnagyolva készült?
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.