Mire ráeszméltem, hogy voltaképp meg sem gyökerezhetett bennem annak a népi fafaragó művésznek a neve, akit vagy három percig láttam a híradófilmen, már késő volt. A híradó már lekerült a sark imozi műsoráról, ki tudja, hova. Mert elég szeszélyesen váltogatják őket, mintha nem jöttek volna még rá, milyen tudathasítóan könyököl belé az időérzékünkbe egy-egy híradó, amely két héttel valamely esemény után váratlanul azzal lep meg, hogy még az esemény előtt vagyunk, s ünnepélyesen föl is készít rá.
De hiszen nem erről volt szó, hanem a népi fafaragóról, akinek a munkáit is elég ütemesen cserélgették, egyikre sem emlékszem, csak arra, hogy a felvevőgép lencséje néhány másodpercre megpihent a könyvespolcon, s megállapíthattam a kötésről meg a könyvsor hosszáról, hogy az illető egy elég teljesnek tetsző Horizont-sorozat birtokában van.
Az idő rövidsége miatt — hiszen a mozgóképtudósítások elég szaporán váltogatták egymást — elég kurta és végig nem vitt gondolatokat csiholt ki belőlem ez az ismerős könyvsorozat.
Hogy lám, milyen jó munkát végzett a Kriterion, és milyen jó tudni, hogy a modern vagy majdnem modern szerzők serege ilyen eredményesen szállta meg a mai olvasófalut, meg hogy bizonyára ott kell lennie Goldingnak, Saint-Éxupéry-nek s talán annak a Remarque-nak is, amelyet csekélységem fordított.
A megszakadt gondolatsort csak később, film után folytathattam: mennyire másképp érzi magát az ember a valóságban is, egy vadidegen szobában, amelyben váratlanul egy ismerős könyvsorozatot vagy csak egyetlen ismerős könyvet fedez fel. Mert ha az ilyesmi többnyire nem is kerül szóba, de ha a vontatott beszélgetés valamiért elakadna, mindjárt volna közös témánk az újdonsült, talán csak alkalmi ismerőssel, hála a közös ismerősnek, vagy a közös ismerősöknek, hála Arany Jánosnak vagy hála a Thibault-család szerzőjének, vagy a díszkötéses Anyéginnek, hála valakinek a kortársak közül.
És ebből a kortárs írónak, írótársamnak nem is kellene egyéb tanulságot levonnia — ha volt olyan kedves és idefigyelt néhány percig -, mint hogy az író egyik legszebb feladata egymást nem ismerő emberek közös és meghitt ismerősévé válni, egy-egy gondolata vagy elmélkedése köré alkalmi táborrá összetoborozni egymástól távol élő, és addig talán egymás gondolataitól is távol eső embereket, csak ezret vagy csak százat, csak húszat vagy csak ötöt — ahogyan Lót alkudozott a szodomai kataklizma előestéjén, de mindig a nagy példák reményében, akik a fél emberiséget kovácsolták velük együttérző olvasótáborrá, hetedíziglen…
Egyébként szégyenkezve, de jóismerősként üdvözlöm a népi fafaragó művészt, akinek nem jegyeztem meg a nevét; én is szeretem a Horizont-könyveket, de a sorozatom jóval hiányosabb, pedig nem is falun tartom, hanem alig négy megállóra a kiadótól…
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.
