Ráskai Lea és Sövényházi Márta – emlékszik még valaki erre a két névre?
Mert aki olvasta, az is elfelejthette őket. Hiszen semmit sem tudunk azokról, akik viselték. Semmit, azon kívül, hogy apácák voltak, és hogy könyveket másoltak a középkorban.
Ez abban az időben volt, amikor a jó öreg Gutenberg még nem találta föl a könyvnyomtatást — és mellesleg szólva, még nem bukott bele ebbe a vállalkozásba, ilyen módon hagyván ránk örökül azt a tanulságot, hogy a különálló betűk okos csoportosításával terjeszteni lehet a szellem termékeit, s hogy a szellem termékeinek terjesztése nem jár mindig együtt a terjesztő anyagi helyzetének föllendülésével.
Abban az időben volt ez, amikor a könyveket éjnek évadján sokszorosították egy-egy kolostori cellában, s a mondatok buzgó sokszorosítója olykor a körmére ragasztotta a szövétneket, s bizony sietnie kellett a munkával, máskülönben körmére égett a dolog.
Szépek is voltak azok a könyvek, gyakran egy-egy betűjük külön műremeknek sikeredett. Csillogó arannyal, vérpirossal föstve, s ha emberalak is került belé, akkor annak bizonyára égszínkék volt a köntöse, mert az illett a legjobban a bíborhoz meg az aranyhoz.
Gutenberggel aztán ez is megszűnt, mint sok egyéb fáradságos emberi tevékenység. De mintha kegyeletet róna le – a gutenbergi sajtó tízezer és százezer példányban sokszorította albumban, lexikonban, irodalomtörténetben azokat az égszínkék-bíbor-arany csodákat, az iniciálékat. így aztán olyan ember is megszerezhette, aki annak idején egy élet munkája árán sem vásárolhatott volna meg egyetlen példányt sem.
Tehát hasznosnak és – a már említett kivételektől eltekintve – kifizetődőnek látszott az új, gépesített eljárás. Nem is hitte volna sokáig senki, hogy a toliforgatók valaha is visszatérhetnek még a Gutenberg előtti nehézkes módszerre.
Őszintén szólva én sem hittem volna.
Amíg nem találkoztam az első kollégával, aki visszatért rá. És rótta, szorgalmatosan rótta ugyanazokat a gyöngybetűket éjnek évadján – egyszer, kétszer, hússzor, harmincszor. Pontosan harmincszor. Mert annyi tiszteletpéldányt kapott a kiadótól, annyiban kellett kijavítania a korrektor nagyvonalúsága folytán benne maradt sajtóhibákat.
Mind a negyvenhármat. Igaz, hogy bíbor-arany-égszínkék nélkül…
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971. június 25-én.