Nagy élvezettel olvastam az Utunk 44. számában Marie Luise Kaschnitz Vivian és Laurie című novelláját Pávai Mihály fordításában. Valahol már azelőtt is olvashattam, vagy csak mesélte valaki, ez most már mindegy, de durván sűrítve a kővetkezőkről szól.
Egy osztrák házaspár fölismerni vél egy fiatal testvérpárt – fiút és lányt –, meg is látogatják őket, s a férfi ottfelejti a cigarettatárcáját. Másnap visszatérnek, kiderül, hogy a ház lakatlan, mert a fiatalok már rég meghaltak, a cigarettatárca viszont valóban ott van a rég bezárt ház asztalán.
A fantasztikum, a lehetetlen, a képtelenség anyagi, kézzelfogható bizonyítéka, mint az írásművek szinte műszaki képlete, elég régi. Gondoljunk csak Hoffmann Diótörő és egérkirályára, vagy Mérimée Az Illie-i Venusára, a szoborra, amely begörbíti az ujját, amelyre karikagyűrűt húztak. Különösen az első mű, amelyet elég rég adtunk ki – úgy látszik csak minden második-harmadik nemzedéket ejthet meg egy életre csodálatos költészetével – ötvözi mesteri módon a reálist az irreálissal, úgyhogy a „varrat“-ot még a hozzáértők is csak esetlegesen fedezhetik fel. Vissza-visszatérő vándorfogása lenne ez az írónak? Vajon csak a meghökkentést szolgálja-e, s az író kajánul élvezi-e, hogy az olvasót teljes bizonytalanságba hagyta?
A kérdés fölöslegesnek tűnhetik, a válasz talán nem. Az irreális alapra épülő realista meseszövés ellentéteként (Marcel Aymé és sokan mások), líraibb, bensőbb ítéletre készteti az olvasót. Helyszűke miatt, ismét csak elnagyoltan megfogalmazva, az egyik módszer így szól hozzám: fogadj el egy lehetetlenséget, hogy a lehetségest jobban megértsd! A másik pedig így: tudom, hogy a képtelenséget akkor sem fogadhatod el, ha tárgyi bizonyíték szól is mellette. Akkor viszont gondolkozz, hogy mit fogadsz el a képtelenség helyett! Mert valamit el kell fogadnod…
Ha a cigaretta esetében pontosan meg tudnám fogalmazni, hogy mit, akkor gyönge lenne a novella. Mert akkor kerülő úton jutna el oda, ahova egyenesen is eljuthatott volna, és önmagát fosztaná meg körvonalazhatatlan, osztályozhatatlan, mélységes humanizmusától.
Szegény tudományos-fantasztikus irodalom! Mennyi vétket el nem követnek a nevében a tudomány és az irodalom ellen! Pedig milyen merész, milyen korlátlan tartományait kínálja a költészetnek, az emberségnek, az igazságnak. Ennek persze semmi köze a Vivian és Laurie-hoz, amely nem e műfaj jegyében fogant. Éppen csak róla jutott eszembe – egyebek között.
Megjelent A Hét III. évfolyama 2. számában, 1972. január 14-én.
