Lehet valakinek töltött káposztaa kedvenc étele, azért még nem írja be a főszakács panaszkönyvébe,hogy ma, pénteken, ebben és ebbena vendéglőben nem azt főztek. Mert a vendéglőbe nem szakácskönyvvel megyünk, hanem beérjük az étlap nyújtotta információval, azaz kínálattal.
Lehet, hogy a hasonlat kisséparlagi, de valahogy így állunk a könyvesbolttal is. Ahhoz tartjuk magunkat, ami éppen kapható, és nem a világirodalmi lexikonhoz. Megvesszük Fieldinget, mert éppen az van, és nem követeljük fölháborodotton Campanellát, amikor az éppen nincs. Magyarán: nem tévesztjük össze a könyvesboltot azegyetemi könyvtárral.
Ez így voltmindig: aki viszonylagos teljességre törekedett, annak húsz évig minden héten be kellett néznie a boltba, mert a kiadók sem adhatják ki havonta az egész világirodalmat, és a pénztárca sincs mindig degeszre tömve.
Ezzel aztán önmagámnak tettembe az ajtót, mert elég ügyesen érveltem éppen ama követelés ellen, amellyel elő szeretnék hozakodni. Persze, hogy véges a könyvespolc is, nem lehet ott mindig minden – Lukiánosztól Dreiserig és Petrarcától Aragonig. Vannak mégis szerzők, akiknek nem illenék tartósan hiányozniuk. Petőfinek például. József Attilának például. És nemcsak a nemzetiségi részlegben számíthatok sajnálkozó vállvonogatásra. Vajon normális dolog az, hogy Romániában ne lehessen hozzájutni Eminescuhoz? Ha nem is bárhol, de bármikor. Vajon Londonban is hasztalanul talpalnék Shakespeare után?
A dologról már többször beszéltünk, és többször vonatkozásba hoztuk az iskolák igényeivel. De nézzük meg a tömegnevelés szempontjából is. Ha az olvasóknak valóban a legszélesebb, milliós rétegeiről beszélünk, vajon csakugyan az a dolgunk, hogy rávegyük őket a megjelenés pillanatának a kilesésére? Vagy inkább kellő tartalékkal kellene „lesben állni“, hogy Petőfi, hogy Eminescu, hogy József Attila várja az olvasót? Lépten-nyomon…
De még a kivárással is baj van. A minap ünnepelték Daniét, a Jóbarátban például alulírott méltatta az Isteni Színjátékot — gyerekeknek. A Komédia nyilván nem gyermekolvasmány, de nem is áll fenn a veszély, hogy a Jóbarát olvasói idő előtt kézhez veszik. Mert hogy megjelenésének erősen hozzávetőleges periodicitását kiszámítsuk, ahhoz legalább kétszer meg kellett volna jelennie. Alulírott egyszer se látta kb. annyi ideje, amennyi idő alatt könyvbarát apák a fiaikra hagyandó és életműnek számító könyvtárukat összegereblyélik. De a nyilván olvasmányosabb Gullivert — a teljes kiadást — sem sokkal sűrűbben.
Ezeket írnám be a főszakács, bocsánat, a tervszerű könyvkiadás panaszkönyvébe. Ha a megoldást tudnám, azt sem hallgatnám el.
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.
