Hogy miért épp a napokban jutott eszembe, nem tudom. Hiszen mintegy két esztendővel ezelőtt történt, amikor szűkös lakásviszonyú vendéglátónk jóvoltából két szerény, de takaros panziószobához jutottunk Münchenben. Egyazon épület két külön emeletén, ami azért még fontos lesz.
A kerekded bajor asszonyság szívélyesen fogadott, csak éppen az előszobában lettem rögvest figyelmes egy parányi mandarinra, aki teljesen érthetetlenül gubbasztott a helyiség egyik sarkában. Egyébként német rend és kispolgári célszerűség – mit kereshet ez az arasznyinál alig nagyobb bábszínházi színes rongybaba a puszta szögletben? Menten a háborúra gondolok, egy gyerekre, akinek ez volt a kedvenc játékszere, csak ezt hagyta itt korai eltávozásakor – de akkor miért nem áll egy asztalkán, miért a padlón, s miért ebben a közös előszobában?
De nincs időm soká töprengeni, mert Frau Hogyishíjják már titokzatosan félre is von valami egészen bizalmas közlendőre. Nos, hadd lássuk, mi lenne az?
– Önök ketten itt alusznak – mutat az egyik ajtóra –, de a hölgynek egy emelettel lejjebb jutott csak szoba…
A „hölgy” a lányom, s az asszonyság tudja ezt, hát akkor miért a feszengés? Nyilván azért, amit még mindig nem mer kibökni. Csak miután másodszor és még bizalmasabban nekidurálja magát:
– De azért nincs semmi ok az aggodalomra, tetszik tudni. És fordítva nem lehet, mert csak itt van kétágyas szoba az uraknak, egyágyas pedig csak odalent.
De mi a csudáért kéne aggódnunk?
Végül ezt is kiböki: – Odalent, tetszik tudni, az egyik szobában egy néger fiú lakik. De igazán olyan rendes, csendes ember, hát azért mondom, ne tessék megijedni tőle… Soha semmi bajom nem volt vele, igazán elhihetik nekem…
Aztán kissé szorongó, várakozó pillantással lesi a hatást. S amint látja, hogy nincs semmi zűr, semmi faji előítélet, kannibálfóbia, szinte repesni kezd a maga kerekdedségében, s még a lépcsőről is visszacsicsergi azzal a lágy bajor tájszólással: „Igazán nagyon-nagyon rendes fiú…”
De én akkor már a mandarinnál vagyok: csakugyan bábszínházi figura s esztétikai okokból húzták rá egy beforrasztott végű csőre, amely előszobacsúfítóan állt ki a padlóból. Tehát célszerű, funkcionális mandarin – s a komoly kis arcáról ítélve éppolyan felvilágosult, mint a gazdasszonya.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 7. számában, 1975. február 14-én.