Lassan feltűnnek Marrakech fényei, és hamarosan landolunk a Menara röptéren. Az utolsó percek csigalassúsággal telnek, a 24 órai utazás fárasztó volt, főleg mert közben aludni sem tudtam. Denvertől Londonig gond nélkül utaztunk, de mikor a londoni reptéren a csatlakozó gépet ellenőrizték, egy lyukat találtak a csomagtéren. Mint utólag kiderült, túl kicsi volt, hogy gondot okozzon, de így is egy jó óra kellett, hogy elvégezzék a megfelelő papírmunkát. Hiába, úgy látszik a papírmunka mindenhol fontosabb, mint a technikai dolgok.
Most, hogy lassan megérkezünk célpontunkhoz, vegyes érzéssel gondolkozom, hogy jó helyre jöttünk-e szabadságra vagy sem. Oriana Fallaci utolsó könyve (Power of Reason) nem adott bizalomra sok okot a muzulmán világgal kapcsolatban. Mint azonban utólag kiderült, az izgalom hiábavaló volt, Marrakech és környéke legalább olyan biztonságos, mint bármely más város mondjuk Európában. Marokkó egyike annak a kevés helynek, ahol arabok, keresztények és zsidók békességben élnek egymás mellett. De ne ugorjunk a dolgok elébe.
Az útlevélkezelés illetve vámvizsgálat semmi meglepetéssel nem szolgált, a jó munkához idő kell elvet alkalmazták, de már szinte célban voltunk. Szerencsére a szállodánk küldött fogadtatásunkra egy taxit, igy hát negyedóra múlva már a szállodában voltunk. Legfőbb ideje is volt, tusolás után egyenesen az ágyba ugrottam, másnap reggelig fel sem ébredtem.
Szállodánk, a Residence Amina Marrakech új részében, a Hivernage negyedben, az Avenue de France-tól pár lépésre volt. Ugyanakkor a Medina, az óváros is közel, mintegy húsz perc gyaloglásra volt. Hamarosan kiderült, hogy ha sietős a dolgunk, taxi van bőven, és hogy az árak nem megszabottak, hanem alkudni kell. A kis taxik (Fiat Uno) aránylag olcsók is, csak elég kicsik, de ha valaki kényelmes, van éppen elég, drágább Mercedes taxi is.
Másnap reggel, térképpel és turistakalauzzal felszerelve nyakunkba vesszük a várost. Első utunk a Jemaa El-Fna térhez vezet, állítólag ez az egyik fő látványosság. Szerencsére nincs messze, jó félóra sétálás után ott is vagyunk. Az út kellemes, szinte végig árnyékban jöttünk, hiszen az út két oldalán fák sorjáznak.
Az óvárost magas, terrakotta színű fal veszi körül, s ez talán Marrakech egyik jellegzetessége. Érdekes, nem csak az óvárost körülvevő fal, hanem az épületek nagy része is terrakotta színűre, az ajtók és ablakok pedig világoszöldre vannak festve. A várost körülvevő falat 1126-ban kezdték építeni, 14 kapu van rajta, melyeken az óvárosba, a Medinába lehet bejutni. A legdíszesebb kapu talán a Bab Aganaou, melynek tetején hatalmas gólyafészek is díszeleg. Az, hogy sok a gólyafészek Marrakechben, meglepetés számomra.
Még mielőtt bejutunk a Medinába, már messziről látszik a Koutoubia minaret tornya, a modern Hivernage negyedet kivéve Marrakech szinte minden pontjából látható, hiszen a legmagasabb épület (77 méter). Körülötte hatalmas park, mely árnyékot nyújt a tűző nyári nap ellen. A kert ápolt, a számtalan rózsabokor és pálmafa mellett megélnek a délre jellemző növények is. Innen a Jemaa el Fna már csak lépésekre van, ilyenkor délelőtt azonban nem olyan látványos, mint szürkület után, mikor a valódi élet kezdődik. Egy-egy kígyóbűvölő meg vízárus igyekszik a turisták figyelmét magára vonni, hogy egypár Dirham-ért lefényképeztesse magát. A Jemaa El-Fna egy körülbelül 100×150 méter nagyságú térség, egyik oldalán egy park a szembe fekvő oldalon a szouk-ok, a másik két oldalán pedig vendéglők és üzletek sora.
Mi egyenesen indulunk a soukba. A souk tulajdonképpen egy útvesztő, ahol állítólag több mint tízezer magánárus igyekszik eladni portékáit. A turistakalauz szerint a souk amolyan útvesztő, még térképpel sem lehet kiigazodni, mert nagyon sok utca nincs is feltüntetve. Ilyen bevezetés után bizony egy kicsit félve indultunk neki. A souk nagy része fedett, de a tető repedésein átszűrődik a napfény, úgyhogy szürkületi fény dereng. Az útvesztőben kígyózó vásárló/nézőközönség mellett ez a szürkületi fény is hozzájárul a hely varázsához.
Hogy mit lehet vásárolni, azt elég nehéz volna leírni, ha azt mondom, szinte mindent talán közelebb áll a valósághoz. Kezdetben a gyümölcsárusok sora előtt haladunk el, utána pedig egy félig zárt udvaron a baromfi-, illetve tojáspiac. Az átható szagok miatt nem sokat időzünk itt, no meg nem is olyan “látványos”. Ezután a kerámiaárusok jönnek, követi őket az édességárusok sora. Az állványok tele vannak különböző keleti édességgel, tésztával, a darazsak, a legyek hada után ítélve jó édes lehet a portéka – ellenállunk a kísértésnek. Tovább a fűszerárusok következnek s a sok ismeretlen növény meg fűszerhalom tarka sokasága és illata bámulatba ejt.
Az igazi látványosság azonban csak ezután következik, a szőnyegárusok negyedében. A földön, falakon, állványokon, mindenütt arab, illetve berber szőnyegek (kilim) Marokkó egész területéről. A domináns szín a piros, de megtalálható a szivárvány összes színe. És persze az elárusítók, kik igyekeznek becsalogatni a gyanútlan turistákat. Mert meg kell hagyni, kitűnő kereskedők; mesterségükhöz hozzátartozik az alkudozás. Ha valaki a kért árat fizeti valamiért, annak lejárt a becsülete. Általában a kért ár feléért meg lehet venni bármelyik szőnyeget, de az alkudozásnak is megvannak a fortélyai. Ha látják, hogy valamelyik szőnyeg felkeltette érdeklődésed, az alkudozás nehezebben megy. Ha azonban úgy teszünk, mintha nem érdekelne az illető termék, igyekszünk kimenni az üzletből, sokkal több az esély, hogy a legalacsonyabb áron vásároljunk valamit. Ha pedig nem akarunk vásárolni semmit, nem illik alkudozásba bocsátkozni.
A szőnyegárusok után még átmegyünk a rézművesek során, a papucskészítők állványai között, és végül kiérünk a labirintusból: a Marrakech Múzeum előtt, ahogy az eredetileg tervbe volt véve. Egy kis szerencsével, no meg a térkép használatával azért csak ki lehet igazodni a soukban.
A Marrakech Múzeum a restaurált Dar M’nebhi palotában foglal helyet. Aránylag kicsi, főleg kerámia, ékszer és népviselet van kiállítva. Az egykori palota azonban kárpótol valamelyest a múzeumért. A mesterien díszített csempézett falak mellett a hatalmas fémkandeláber érdemes említésre.
Visszafele megnézzük a Ben Youssef mecset maradványait, állítólag 1106-ban építették, s a kupolája még aránylag jó állapotban van. A soukba visszafele menet letértünk a turistakalauz által javasolt útvonaltól. A keskeny utcák elhanyagoltak, egy-egy pici kézműves műhelyben fiatal gyerekek készítik a papucsot, illetve bőrtermékeket. Úgy néz ki, a helyi papucs egyike a fő idegencsalogatónak. Igaz, a helyiek nagyrésze is ezt használja. Nagy a keletje, kényelmes is, csak hamar tönkremegy.
Mire a Jemaa El-Fna-hoz értünk, már kezdett alkonyodni, és nem lehetett ráismerni a pár órával ezelőtt szinte kihalt helyre. Tarka népség a helyiek burnusz, chador, és kaftánja mellett megtalálható a turisták tömege rövidnadrágtól öltönyig minden elképzelhető öltözetben. Az üres térre állványok sokaságát húzták fel, felhőkben száll fel a füst; mindenféle helyi finomság készül. Van sült haltól, főtt bárányfejig minden, a turisták azonban inkább nézelődnek, úgy néz ki, ez a helyiek étkezdéje.
Dél már régen volt, és a szagok is eléggé ínycsiklandozók voltak, gondoltam, ha a helyiek meg tudják enni, én sem fogok belehalni. És jól tettem, mert ez volt egyike a legízletesebb (és legolcsóbb) ételeknek, amit Marrakech-ben ettem. Hogy mit ettem, nem vagyok biztos benne, talán valami bárányhoz hasonlított. Egy darab papíron szolgálták fel, egy darab lapos kenyér kíséretében, és jó arab szokás szerint kézzel ette mindenki. Evéshez azonban szigorúan csak a jobb kezet szabad használni; a bal kéz nem tiszta és más használatra tartják fenn.
És hogy a kép teljes legyen, a kígyóbűvölők sokasága oly erőbedobással fújta a hangszerét, hogy alig értettük egymás szavát. Ezért a magashangú muzsikáért más helyeken zajártalmi pótlékot fizetnek, de úgy néz ki, itt senkit sem zavar, ez is hozzátartozik a hely varázsához.
A városlátogatás után úgy határoztunk hogy másnap inkább Marrakech kertjeit látogatjuk. Első utunk az Agdal kertbe vezetett, a város délkeleti oldalán. Az utat a legjobb indulattal sem lehet jónak nevezni, gidres-gödrös, de a forgalom nem nagy. A kert mintegy három kilométer hosszú, magába foglal különböző gyümölcsfa ligeteket és egy tárolómedencét a Magas Atlaszból ide vezetett víz részére. A kert agyagfallal van bekerítve, s a régi bástyaszerű épület, mely az egykori uralkodók kedvenc piknikhelye volt, elhagyatottan tűri az idő vasfogának könyörtelen munkáját. A tároló medencét körülvevő gátról jó lelátás nyílik a környező olajbogyó-, füge-, gránátalma-, citrom- és barackligetekre. Sok látogató nincs, nincs is miért idáig jönni, régi dicsőségen elmerengeni mit ér… Különben hetente csak kétszer van nyitva.
Következő úticélunk a Menara park, a város nyugati részén. Úgy néz ki, ez már nagyobb népszerűségnek örvend, az út aszfaltozott és a park is jobban karban van tartva. A Menara park is egy központi 150×200 méteres medence köré épült. Az eredeti vízgyűjtő medence a XII. században épült. A kilátás a park északi oldaláról a legszebb; a vízben tükröződő Pavilon, pálma-, illetve olajbogyófák, s a háttérben a Magas Atlas hófedte csúcsai. A Pavilon vagy kilátótorony 1866-ban épült és a legenda szerint a szultánok találkahelye volt. Szintén a legenda szerint az egyik szultán innen dobta minden reggel a medencébe az előző éjjeli ágyasát.
A Majorelle Gardent utoljára hagytuk, és mint később kiderült, jól tettük, mert ez tetszett legjobban. A kert névadója Jackes Majorelle francia festő, aki 1924-ben megvásárolta a mai kert területét, melyet parkosított és 1947-ben megnyitott a látogatóknak. A park egyike a legegyénibb parkoknak, ahol jártam. Területe sokkal kisebb, mint a Menara vagy Agdal kerté, de minden talpalatnyi helynek megvan a rendeltetése. Van benne bambusz, pálmagyűjtemény, és a kaktusz gyűjteménye, gondolom, egyike a leggazdagabbaknak. Mesterséges tava sétányokkal van körülvéve és a különböző színű tavirózsák jól illeszkednek a környezetbe. A fákra és verandára kúszó piros és bíbor bugainvilleák pedig még jobban kiemelik a pálmafák zöldjét. A kert egyik végén levő épület egykoron műteremként szolgált, ma pedig az Iszlám Művészet Múzeuma. Az épület élénk kékre van festve, mely árnyalata valahol a rézgálic és kobalt kék között van. A kéknek ezt az árnyalatát ma Majorelle kéknek nevezik.
A kertben aránylag sokan sétálnak, de ez nem kelti a zsúfoltság érzését. Mindenki nyugodtan, ráérősen járkál, nézelődik. Ha pedig kifáradt, van éppen elég pad, ahol le lehet ülni. Mi is így tettünk, a mellettünk levő padon egy francia pár pihent, arrébb pedig német kirándulók böngészték a térképet. Helyiekkel nem találkoztunk.
Majorelle halála után a kert hanyatlásnak indult, később azonban Yves Saint Laurent és Pierre Berge megvásárolta, tatarozta és ismét megnyitotta a látogatóknak. Jacques Majorelle nevét nem festményei örökítették meg, hanem az általa létrehozott kert. Festményeit nem ismerem, de kertjével kiérdemelte, hogy neve fennmaradjon.
A sok helyi gyorsétkezde után, gondoltam egy este, ünnepeljük meg, hogy ide is eljutottunk. Először a Mamounia szállodai vendéglőre gondoltam (ha már lúd, legyen kövér jelszóval), valamikor Churchill kedvenc szállodája, illetve vendéglője. Most azonban felújítás miatt éppen zárva volt, így hát mást kellett választani. Hosszas keresgélés után a Casa Lalla vendéglő mellett döntöttem, s mint később kiderült, jól.
Habár a címe meg volt adva, a térképen nem találtuk meg, így hát taxit hívtunk, és mivel Ali jó és megbízható sofőrnek bizonyult pár nappal előtte, most is őt hívtuk. Ali éppen foglalt volt, és az egyik barátját küldte, aki alig egy pár szót tudott csak angolul. Ezért megkértük a szállodánk kapusát, hogy magyarázza el az új sofőrünknek, hova is akarunk menni. Kezdetben minden rendben is volt, de egy adott pillanatban az utca olyan szűk lett, hogy oda taxival nem lehetett behajtani, a vendéglőnk azonban látszott sehol a közelben. Sofőrünk kiszállt, kérdezősködött a helyiektől, végül minket is kiszállított, és intett, hogy kövessük. További utunk szűk, rosszul világított keskeny útvesztőn vezetett, és igyekeztünk nehogy lemaradjunk, mert itt nem valószínű, hogy valaki is beszélt angolul. Végül megérkeztünk a Casa Lalla nevű vendéglőhöz, ami egy “riad”-ban volt. A riad tulajdonképpen a marokkói megfelelője a szállodának, általában helyi stílusban épült és berendezése is jellegzetes. Mikor ki akartam fizetni a sofőrt, mondta, hogy nem, nem most, majd utánunk jön, mikor megvagyunk a vacsorával, és megadta a telefonszámát a vendéglősnek.
A vendéglő tulajdonképpen egy nyolcszobás szállodában működik, aránylag kicsi, hét-nyolc asztallal. Az architektúra jellegzetesen marokkói, a vendéglő közepén szökőkút s alig hallható kellemes zene töltötte be az egész teret. A vacsora inkább amolyan fogadásféle volt, nyolc órakor kezdődött és nem volt semmi féle menü. A szakács, mint később kiderült, mielőtt Marrakech-ben nyitott szállodát, egy londoni vendéglővel kezdte pályafutását, utána Cannes-ben nyitott egy másikat. Az elsőért két, a másodikért három Michelin csillagot kapott. Richard Neat minden nap más menüt állított össze, annak függvényében, hogy mi frisset talált a piacon, no meg hogy éppen milyen hangulatban volt. A vacsora jól sikerült, a menü nagyon ötletesen volt összeválogatva, talán valami átmenetet képzett az arab és a francia konyha között.
Mikor készen voltunk a vacsorával, sofőrünk már várt. Visszafele ugyanott mentünk, ahol jöttünk, a sikátorokon keresztül, és ahol kiszélesedett az utca, ott volt az autója. Mikor aztán a szállodánk előtt letett és ki akartam fizetni, kezdetben nem akart elfogadni semmi pénzt, mondván, hogy ő csak egy szívességet tett Alinak, intézzem el vele az ügyet. Végül is beadta a derekát, mondván, hogy rendben, adjak, amennyit gondolok. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy Alival talán kétszer utaztunk, a nevünket sem ismerte, csak annyit tudott rólunk, hogy melyik szállodában lakunk. Be kell vallanom, ez a bizalom vagy becsületesség kellemesen meglepett.
