Egyre gyakrabban halljuk, hogy a Föld időjárása változóban van: a mérsékelt öv telei fokozatosan enyhébbek, nyarai fokozatosan hűvösebbek lettek. Valóban, az utóbbi évtizedekben (1940-től) tapasztalható bizonyos fokú hőmérséklet-kiegyenlítődés a harminc év előtti nyarak forrósága és a telek zordsága között. Mi több, a meteorológusok szerint az utóbbi években az időjárásban körülbelül egy hónapos eltolódás tapasztalható. A december őszies jellegű lett, a március télies. Ezek az ingadozások adnak alapot ahhoz, hogy az éghajlatváltozásról és annak okairól beszéljünk.
Egyesek újabb jégkorszak közeledésében hisznek, mások a naptevékenységnek tulajdonítják az időjárás rendellenességeit. A laikusabbak közül sokan az atomrobbantásokkal hozzák összefüggésbe az időjárás változásait, mások az űrhajózást okolják. És sorolhatnánk továbba szubjektív megítéléseken alapuló „érveket“.
Az utóbbi években tapasztalt ingadozások (amilyen a túl meleg vagy túl hideg, a nagyon száraz, illetve nagyon csapadékos évek egymásutánisága egy-egy időszakban) a tájékozatlanokban valóban azt a benyomást kelthetik, hogy ilyenkor éghajlatváltozás van folyamatban. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, és egyelőre nem vonhatunk le általános jellegű, érvényes következtetéseket. Miről van hát akkor szó?
Változás vagy ingadozás?
Több meteorológus szerint az éghajlat nem mutat lényeges, folytonos egyirányú változást, alakulást (sem szárazodást, sem csapadékosabbá válást, sem állandó melegedést, sem lehűlést) – legalábbis ezt tanúsítják az utolsó két évszázadban műszerrel végzett megfigyelések adatai, és a történelmi események alapján végzett visszakövetkeztetések. A Föld történetében azonban, a felszín alatti rétegekből előkerült leletek szerint egykor be-bekövetkeztek nagyméretű éghajlati kilengések (jégkorszakok), amelyek idején egyes területek éghajlata hosszú időn át lényegesen különbözött a maitól. Az alapos kutatás viszont beigazolta, hogy voltaképpen ezek a változások is ingadozások voltak, hiszen elmúltukkal az éghajlat visszatért eredeti, a Föld és a Nap egymáshoz való viszonya által meghatározott keretei közé. Ez a viszony a csillagászat jelenlegi megállapításai szerint majdnem állandó, és csak szakaszos változásoknak van alávetve, amelyek ugyan elég nagyméretű éghajlatingadozásokat okozhatnak, de egyirányú változást nem.
Bár csupán kétszáz évre visszamenőleg állnak rendelkezésünkre pontos éghajlati megfigyelések, mégis sikerült ezekből néhány kisebb méretű éghajlatingadozásra következtetni.
Például a múlt század második felében több igen kemény tél volt, sok havazással, nagy hidegekkel (1879, 1883, 1893, 1895). Századunkban viszont a telek – néhány kivételével (1939, 1942, 1963) – általában enyhék voltak. Az idei is kitűnt enyheségével: –25 C°-nál alacsonyabb hőmérsékletet egyetlen alkalommal mértek,
Gyergyóalfaluban és Toplicán. Véleményünk szerint azonban ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy ezentúl egyre enyhébbek lesznek, vagy éppen meg is szűnnek nálunk a téli hidegek. Bizonyos, hogy a jövőben újból jönnek hideg telek is.
Hasonló ingadozást tapasztalhattunk a csapadék időbeni elosztásában is. Az 1928-tól 1935-ig terjedő években (1929, 1930, 1934) a nyarak forrók és aszályosak voltak, 1936-tól 1942-ig aránylag hűvösek és csapadékosak. Az első időszakot az aszálykárok jellemezték, a másodikat az árvizek pusztításai. Az árvizes időszak azonban véget ért és 1945 után ismét az aszályos nyarak és évek (1946) voltak többségben. Csak 1950 óta kezdett újból növekedni a csapadékmennyiség: „hírhedt“ az 1970-es évcsapadékbősége.
A fenti adatok is bizonyítják, hogy nem egyirányú változással állunk szemben, hanem az éghajlatváltozás szakaszosságával.
Időjárási ritmusok
Se szeri, se száma azoknak a periódusoknak, melyeket a kutatók a meteorológia kétszáz éves története folyamán felismertek. Érdemes megemlíteni közülük néhányat.
Abban valamennyi meteorológus egyetért, hogy a leggyakrabban észlelhető – légkörfizikai, valamint napfizikai alapon is igazolható – periódusok egy része a légkör saját „viselkedéséből“ és a naptevékenységből adódik.
Az előbbiből adódó egyik legfontosabb periódus a légnyomás változások nyári egyhetes periódusa. Ha történetesen a hét végén romlik el az idő, több héten át tapasztaljuk a rossz idő csökönyös visszatérését. Ez a jelenség az úgynevezett nagy nyomású azori léghalmaz „lélegzésével“ kapcsolatos.
Ez a léghalmaz rendszerint az Azori-szigetek táján helyezkedik el, de ha Észak-Amerika felől hideg légtömeg éri, „előreugrik“ Európa irányába, és beszorítja oda a hűvös tengeri levegőt. Amikor azután ennek a magas nyomású légtömegnek a magja is fölénk kerül, megnyugszik, a besugárzás hatására felmelegszik, és így – néhány napra – kellemes időjárás alakul ki.
Azt azonban, hogy a sarki levegő miért hétnaponként áramlik ki Észak-Amerikából – ma még nem tudjuk.
Az óceán és a szárazföld különböző felmelegedésének és lehűlésének okán alakult ki egy másik periódus: a 180 napos (félévi) hullám. Ez már annyira erős, hogy kifejezetten éghajlati jellege van. A szakemberek a „szárazföld lélegzésének“, monszunnak nevezik. Ez a jelenség nemcsak Ázsiában, hanem a mi kontinensünkön is ismert.
Nálunk nyáron a hűvös óceáni levegő, télen pedig a szibériai sarki hideg levegő beözönlése révén jelentkezik. Amikor az óceáni hatás – akár az Atlanti-óceán, akár a Földközi-tenger felől – túlságosan erős, olyankor esős, napfényben szegény és hűvös a nyár.
Jelentkezése nálunk általában június első felére esik, ilyenkor valóban csapadékos, hűvös nyár szokott kialakulni.
Amikor ez a hatás gyenge, nyarunk száraz és forró.
A naptevékenységből adódó periódusok, ingadozások már számosabbak. Itt azonban nem a szoláris állandó (körülbelül 2 gcal/perc) szabálytalan (és mindössze egy százalékos) változásaiból eredő időjárás-módosulásokra gondolunk, hanem az újabb, a mesterséges holdak és rakéták segítségével kiderített változásokra, elsősorban azokra, amelyek az ibolyántúli és korpuszkuláris sugárzásban következnek be. A meteorológusok kimutatták, hogy ha például a Föld egyik felét erős ibolyántúli „fény-fellángolás“ éri, a szubtrópusi magaslégkör nagymértékben felhevül és ennek hatására – például Európában – négy-öt nap múlva felmelegedés észlelhető. Ha korpuszkuláris sugárzás éri a sarkvidéket. az – megint csak a magas légkör közvetítésével – a hideg levegő kitörését segítheti elő.
Az ibolyántúli és korpuszkuláris sugárzás összefügg a Nap felületén látható képződmények (foltok, fáklyák, erupciók stb.) feltűntével.
Napfoltok és az időjárás
A meteorológiai szakirodalomban se szeri, se száma a fenti címszóhoz tartozó tanulmányoknak. Ez a kérdés, már több mint száz év óta napirenden van, amióta Schwabe német csillagász felfedezte a 11 éves napfoltperiódust.
A foltok száma és kiterjedése természetesen befolyásolja a Napból jövő sugárzás minőségét, de bebizonyosodott az is, hogy növekedésük nem jelent általános lehűlést, csökkenésük pedig nem jár általános felmelegedéssel, a hőmérsékletváltozás mindössze fél foknyi. (Emellett hatásában a mérsékelt övékben nem is észlelhető a 11 éves periódus, helyette inkább a fele, vagyis 5–6 éves periodicitás mutatkozik.)
Egyébként több kutató véleménye szerint a naptevékenységnek tulajdonképpen nem is a 11 év, hanem a 22 éves Hale periódus az alapja. Mindenesetre az 5-6 éves és a 22-23 éves szakasz időjárási jelenségekben is jól kimutatható. Nálunk például hideg telek voltak az 1848, 1870, 1893, 1917, 1940, 1963 körüli években. A két legcsapadékosabb év – 1915 és 1937 – között 22 év telt el.
Mi a helyzet ma?
A szakemberek egy része újabban a levegő összetételének megváltozásában, a szén-dioxid koncentrációjának növekedésében keresi egyes időjárási jelenségek okát. Abban valamennyien egyetértenek, hogy az energiahordozók fokozottabb átalakításával a légkör szén-dioxid tartalma növekszik. Abban viszont, hogy a megnövekedett szén-dioxidmennyiség milyen irányban hat az időjárás és az éghajlat alakulására, a vélemények eltérőek. A szén-dioxid mennyiségének növekedésében egyesek természeti katasztrófa kiváltóját látják. A nagyméretű koncentráció a légkör felmelegedéséhez, üvegház-hatáshoz vezethet – úgymond. A Föld visszasugárzó képességének csökkenése miatt a 2– 4,5 C°-kal melegebb levegő viszont számottevő szerepet játszhat a sarkvidéki jégtakaró elolvadásában, amely – számítások szerint – az óceán szintjét 30–70 méterrel emelné meg.
A természeti katasztrófát sejtető hipotézissel ellentétben mások úgy tekintik, hogy a légkör szén-dioxidtartalmának növekedése miatt a levegőréteg sűrűsödésére kell számítani, ami a hőmérséklet csökkenéséhez vezet.
Egyelőre nem tudjuk, kinek lesz igaza. A tények azonban azt bizonyítják, hogy az északi féltekén a hőmérséklet, ha lassan is, de 1880-tól kezdve fokozatosan emelkedik. Minél északabbra haladunk, a melegedés értéke annál nagyobb. (Svédországban általában 3 C°, a Svalbard-szigeteken 5 C°.) Ez a felmelegedés azonban nem terjed ki az egész Földre. Az sem valószínű, hogy a felmelegedés tovább folytatódik.
Egyes amerikai meteorológusok megfigyelései szerint az éghajlat a jövőben fokozatosan lehűl, ők egy 100 000, egy 20 000 és egy 2500 éves periódust is megkülönböztetnek. Szerintük jelenleg a 20 000 éves hullám lejtőjén vagyunk és éghajlatunk lassú lehűlés felé halad. A változás okát azonban eddig nem sikerült kideríteni.
Az elmondottakból megállapítható, hogy ha vannak is éghajlatunkban bizonyos irányú eltolódások, nem beszélhetünk az éghajlat egyirányú megváltozásáról.
Ma még nem rendelkezünk olyan apparátussal, hogy az éghajlatingadozások valamennyi okát felderíthessük. Az egyre bővülő tudományos ismeretek – közöttük az űrkutatás eredményei – azonban reményre jogosítanak ezen a téren is.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.